Nagy-Villám szentélyerdő

Az ország talán leginkább szem előtt lévő, legtöbbet látogatott szentélyerdeje a 328 méter magas visegrádi Várhegy és a mögötte emelkedő 377 méteres Nagy-Villám oldalán húzódik. Népszerűsége abból is adódik, hogy keresztülhalad rajta az Országos Kéktúra, melynek teljesítésébe – a Magyar Természetjáró Szövetség adatai szerint – évente tízezrek vágnak bele. A Dunáról vagy a folyó bal partján kanyargó vonatból is jól látszó visegrádi Fellegvárnak otthont adó hegycsoport a Dunakanyar és az ország egyik világszerte ismert, szimbolikus tájképe.

Erdészeti kezelése többféle üzemmódban történik, és bár a terület zömén nincs hagyományos tar-, illetve végvágásos faanyagtermelés, vannak örökerdő-elvek alapján végzett, valamint egészségügyi, balesetvédelmi szempontú beavatkozások.

Ismerni kell a múltat

Egy erdő mai állapotának megértéséhez elengedhetetlen a történetének ismerete. Ez a terület egykor királyi birtok volt. A középkor végéig a Fellegvár és ezzel együtt Visegrád tűzifaellátását szolgálta, így intenzív fakitermelések zajlottak. Az első fordulópont mintegy 150-160 évvel ezelőtt következett be, amikor a jelenleg is itt álló fák csemetekorúak voltak és növekedésnek indultak. Az erdő szerkezetének kialakításában erdészkezek segédkeztek, ügyelve arra, hogy a termőhelynek és akkori klimatikus viszonyoknak a lehető legmegfelelőbb fafajok növekedhessenek a területen.

A második fordulópont mintegy 60 éve történt: az erdészeti szemlélet megváltozott és a korábbi, körülbelül 100 éves, úgynevezett vágásérettségi kort az erdész elődök – köztük dr. Madas László – kezdeményezésére 150 év fölé emelték. Ennek köszönhetően a fák nem kerültek kitermelésre, és ezzel napjainkra teljesült a „szentélyerdők” feltételrendszere.

Sokszínű élővilág

A Nagy-Villám szentélyerdő nem csupán idős bükkfáiról nevezetes. Az erdő szerkezetét mára már különböző korú és fajösszetételű fák gazdagítják. A bükk mellett megtalálható benne a kocsánytalan tölgy, a kislevelű hárs, a gyertyán és a feketefenyő is. A fiatalabb generációt olyan őshonos fajok képviselik, mint a juharok és különféle vadgyümölcsök, amelyek jobban alkalmazkodnak a klímaváltozás kihívásaihoz. Ez a változatos összetétel biztosítja az erdő ellenálló képességét és hosszú távú fennmaradását.

Az álló holtfák pedig azért különösen fontosak, hiszen előszeretettel használják őket például a harkályok és más odúlakó madárfajok, illetve denevérek.

A Pilisi Parkerdő feladatának tartja, hogy azonosítsa és megőrizze a legértékesebb szentélyerdőket, biztosítsa azok hosszú távú fennmaradását. Ehhez szükséges az erdőkezelési gyakorlatok átalakítása, amelyben kulcsszerepe van a természetközeli erdőgazdálkodásnak és a fokozottan védett státusz kijelölésének. A Pilisi Parkerdő integrált természetvédelmi stratégiája jó példa arra, hogy a gazdálkodás és a természetvédelem együttműködhet a jövő erdeinek megőrzése érdekében.

Jó példák a Pilisi Parkerdőnél

A Pilisi Parkerdő 65 000 hektáros működési területén szép számmal találunk olyan erdőket, amelyekben az egyes faegyedek kora meghaladja a 150 évet, így méltóak arra, hogy szentélyerdőként tartsuk őket számon. A Pilisi Parkerdő erdőkezelési gyakorlata az integrált természetvédelem elveit követi, az erdőgazdálkodás és a természetvédelem összehangolása lehetővé teszi a biológiai sokféleség megőrzését és az erdők természetességének fokozatos visszaállítását. Jó példa erre a Visegrád határában, az Erdőanyai-völgyben lévő erdőtömb, mely az örökerdő-gazdálkodás egyik legjelentősebb hazai előfutárának számít. A Nemzeti Földügyi Központ Erdészeti Főosztályának és a Pilisi Parkerdő szakembereinek 2021-ben készült felmérése kimutatta, hogy az 1954-ben még egykorú, homogén bükkös a tudatos és természetközeli erdőkezelésnek köszönhetően mára megközelíti az évszázadokon keresztül érintetlen őserdők szerkezetét.

Mészáros Péter
Pilisi Parkerdő Zrt.

Fotók: Pilisi Parkerdő, Gálhidy László