Hangszer az erdőből
Számára a brácsa az erdőből született társ. A hangszer fedlapja lucfenyőből készül – ez a puhafa képes a legérzékenyebben közvetíteni a rezgéseket. A hátlap és az oldalak juharból vannak, ezek adják a hang keretét és tartását. A brácsa így válik élő rendszerré: a fa szerkezete, a húrok feszültsége és a zenész mozdulatai együtt hozzák létre a hangzást. „Ebben az értelemben minden hang visszavezet a természethez. Egy fa évtizedekig növekszik, majd hangszerként akár évszázadokig él tovább” – meséli. A zene így nemcsak kulturális, hanem természeti örökség is, láthatatlan kapcsolat múlt és jelen között.
A találkozásunkra magával hozott A fák titkos élete című könyv különösen fontos bizonyítéka ennek a gondolkodásnak. Peter Wohlleben könyve azt a felismerést erősítette meg benne, hogy a fák egymással kapcsolatban álló, kommunikáló élőlények. Ez a gondolat nem csupán elméleti felismerés maradt.
A fák rejtett együttműködése különös módon az emberi kapcsolatokra is visszamutat. A mai világban sokszor tapasztalható társas magány mellett egy másfajta működést idéz fel, azt, hogy az erő a kapcsolódásban rejlik. A művészet – a zene, a közös éneklés, a tánc – éppen ilyen közeg lehet, ahol ez az élmény újra átélhető. Ezzel együtt egy másik felismerés is egyre erősebben körvonalazódik benne: a természethez való viszony nem a megőrzés kérdése, hanem a visszatalálásé. A gyakran használt „fenntartható fejlődés” helyett közelebb érzi magához ezt a gondolatot: újra megtanulni együtt élni a természettel. És ezt a tudást – ahogyan a népzenét is – tovább kell adni. „Az erdőben nem muzsikálni akarok, hanem hallgatni” – mondja. A madarak hangja, a szél zúgása, a harkály kopogása mind-mind olyan ritmusok és hangok, amelyek visszatöltik azt az energiát, amit később a színpadon ad tovább.
A természet számára nem háttér, hanem partner. Olyan közeg, ahol a figyelem újraélesedik, és ahol az ember visszatalálhat a saját belső ritmusához. A Duna-part, ahová rendszeresen visszajár, vagy a Pilis és a Börzsöny ösvényei mind ennek a csendnek a helyszínei. Itt nincs folyamatos inger, nincs digitális zaj, csak a jelenlét tapasztalata.
Utat mutatni a fiataloknak
Talán éppen ezért vált számára egyre fontosabbá az a gondolat, hogy a fiatalabb generációkat is vissza kell vezetni ehhez az élményhez. Nem tiltással vagy elutasítással, hanem a lehetőségek megmutatásával. Úgy látja, a digitális világ rendkívül erős vonzerővel bír: azonnali élményt ad, gyors visszajelzéseket és olyan alternatív valóságot, amely könnyen beszippantja a fiatalokat. Ugyanakkor éppen ebből fakad az egyik legnagyobb hiány is, a valódi kapcsolódás hiánya – egymáshoz és a természethez. A megoldás szerinte az, hogy kínálunk egy másik utat is, ahol a gyerekek megtapasztalhatják, milyen mezítláb futni a fűben, milyen csendben ülni egy erdő szélén, vagy milyen érzés egy közösség részeként együtt énekelni és táncolni.
A népzene és a természet tehát valójában ugyanazt az élményt közvetíti: jelenlétet, kapcsolódást és ritmust. A táncház ugyanúgy képes kimozdítani valakit a virtuális térből, mint az erdei séta – csak más eszközökkel. Ezt az üzenetet sűríti egy saját dalának refrénje is, amelyet Majoros Eszterrel együtt fogalmaztak meg:
lépjünk ki az ajtón, amíg nem késő.
Volt idő, hogy ott ragadtam,
de itt vagyok a pillanatban.”
Ez a néhány sor személyes vallomása is, egy felismerés arról, hogy a jelenlét nem magától értetődő, hanem választás kérdése.
Kunos Tamás életében így válik teljessé a kör: a fa, amelyből a hangszer készül, a hang, amely megszólal, és az ember, aki mindezt közvetíti. Ebben a körforgásban a természet, a zene és az ember egymást erősítő részei ugyanannak az egésznek.
