Tájléptékű gondolkodás
Hasonló szemléletet képviselt Sipos Katalin természetvédelemért felelős helyettes államtitkár is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a vízmegtartást mindig tájléptékben kell vizsgálni. Nem léteznek mindenhol alkalmazható sablonmegoldások: a domborzat, a talaj, a természetes növényzet és a vízmozgás sajátosságai határozzák meg, milyen beavatkozások lehetnek eredményesek. Éppen ezért a tájhasználatot is a helyi adottságokhoz kell igazítani, legyen szó erdősítésről, legeltetésről vagy akár vizes élőhelyek helyreállításáról.
Figyelemre méltó volt a vízügyi szakma önkritikus hangvétele is. Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság műszaki főigazgató-helyettese elismerte, hogy a hazai vízügyi rendszer történelmileg a belvizek és árvizek gyors elvezetésére épült, miközben napjaink kihívásai – az elhúzódó aszályok, a villámárvizek és a csökkenő talajvízkészletek – már egészen más megközelítést követelnek. A vízügyi infrastruktúrát is úgy kell átalakítani, hogy az a lehető legtöbb vizet képes legyen a tájban tartani.
A szakemberek ugyanakkor hangsúlyozták, hogy önmagában a műszaki beavatkozások sem elegendőek.
A szervesanyag-tartalom növelése, a talaj bolygatásának csökkentése, az állandó talajtakarás és a regeneratív gazdálkodási módszerek alkalmazása nélkül a vízmegtartás lehetőségei is korlátozottak maradnak. Többen kiemelték, hogy az öntözés fejlesztése önmagában nem jelent megoldást, ha a talaj nem képes befogadni és megtartani a vizet.
Regeneratív legeltetés
A gyakorlati tapasztalatokat Nagy János, a MATE Bőszénfai Szarvasfarm igazgatója ismertette. Elmondta, hogy gazdaságuk néhány éve regeneratív szemléletre állt át: átalakították a legeltetési rendszert, csökkentették a műtrágyahasználatot, komposztálást vezettek be és több vízvisszatartó beavatkozást is megvalósítottak. Hangsúlyozta, hogy nincs minden gazdaságra érvényes recept, ezért a helyi adottságokhoz igazított megoldások és a gazdálkodók saját tapasztalatai legalább olyan fontosak, mint a tudományos eredmények.
– mondta az igazgató.
A panelbeszélgetés konklúziója az volt, hogy a vízmegtartás nem egyetlen ágazat feladata. Tartós eredmény csak akkor érhető el, ha a vízügy, a természetvédelem, a mezőgazdaság, a kutatás, az önkormányzatok és a gazdálkodók közösen alakítják át a tájhasználatot, és a döntések középpontjába a talaj egészségét, valamint a víz helyben tartását helyezik.
A szemléletváltás nélkül nincs sikeres a vízmegtartás
A konferencia második panelbeszélgetése arra kereste a választ, hogyan válhat a dombvidéki vízmegtartás közös társadalmi üggyé, és milyen szerepet vállalhatnak benne a gazdálkodók, a döntéshozók, a civil szervezetek és a vállalkozások. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a klímaváltozás okozta kihívásokra már nem elegendő kizárólag műszaki vagy vízügyi megoldásokban gondolkodni: a tájhasználat és a gazdálkodói szemlélet átalakulása elengedhetetlen.
Talajmegújító gazdálkodás
A regeneratív gazdálkodást képviselő Berend Ferenc saját gazdaságának tapasztalataival szemléltette, hogy a talajkímélő művelés, a folyamatos talajtakarás és az állatok visszaintegrálása a növénytermesztésbe képes jelentősen javítani a talaj vízbefogadó képességét. Elmondása szerint egy-egy nagy intenzitású csapadékot követően jól látható a különbség a hagyományosan művelt és a regeneratív szemlélet szerint kezelt területek között: míg előbbieken a víz gyorsan lefolyik, eróziót okozva, addig az utóbbiakon a talaj képes visszatartani azt.
A beszélgetés egyik visszatérő témája volt, hogy a gazdálkodók meggyőzésében a gyakorlati példák sokkal hatékonyabbak, mint az elméleti előadások. Többen kiemelték, hogy a bemutató gazdaságok, terepi szakmai napok és a gazdák közötti tapasztalatcsere kulcsszerepet játszhatnak a szemléletváltásban. Ebben fontos feladat hárulhat a falugazdász-hálózatra is, amely közvetlen kapcsolatban áll a termelőkkel, és képes eljuttatni hozzájuk az új módszerekről szóló ismereteket.
