Ezen fajokat ma már minden méhész igen jól ismeri. Az invazív fajok az élelemért folytatott versengés vagy közvetlen károkozás révén gyakran súlyosan veszélyeztetik a helyi ökoszisztémákat.

A biológiai inváziókat hagyományosan ökológiai és gazdasági szempontból vizsgálja a tudomány. Német és brit biológusok azonban most egy eddig háttérbe szorult szempontot emeltek ki a Nature Communications szaklapban megjelent tanulmányukban: az inváziók okozta állati szenvedést.

Az állatjólét tudományos tanulmányozása az 1960-as évek óta fejlődik, és egyre szélesebb körű az egyetértés abban, hogy az érzelmek és érzetek tudatos megélésének képessége (érzőképesség) az állatjólét kulcsfontosságú meghatározója.

azaz bizonyítottan érző lények, és a jogszabályok is ekként kezelik őket. Ezek az állatok valószínűleg szenvedésként élnek meg olyan állapotokat, mint a szorongás, a fájdalom és a félelem.

A kutatók most egy olyan mérési sémát (Animal Welfare Impact Classification for Invasion Science, AWICIS) dolgoztak ki, amely az invazív fajok által veszélyeztetett állatok szenvedésének mértékét vizsgálja. A szenvedés súlyosságát öt fokozatba sorolják, fizikai, élettani és viselkedési mutatók alapján.

Ez az úttörő módszertan szakít azzal a szemlélettel, amely csak populációs szinten (például a fajok kihalása alapján) méri a kárt. Ehelyett egyedenként vizsgálja az állatok fizikai és mentális állapotát.

Az értékelés három fő pilléren nyugszik:

1. Fizikai mutatók: Testsúlycsökkenés, külsérelmi nyomok, sérülések.

2. Élettani mutatók: Hormonális stresszválaszok, az anyagcsere felborulása vagy idegrendszeri károsodások.

3. Viselkedési mutatók: A pihenőidő jelentős csökkenése, a társas érintkezések (például szaporodás) elmaradása vagy kényszeres pótcselekvések (például túlzott tisztálkodás).