Az állatszerető, de tapasztalatlan és jóhiszemű emberek megsajnálják, és befogadják a szegény kis édeseket. Az pedig hamar elpusztul a szerető, de nem hozzáértő kezek között. Pont, ahogy a szaporítótól kikerült kölyökkutya, a húsvéti csibe vagy nyúl – mondja Pallagi Zsuzsanna kecsketenyésztő.
Az emberi butaság határtalan, és sajnos, ezt a kecskék sínylik meg. Persze, van olyan helyzet, amikor a kecske menthető, de van olyan is, amikor szerencsétlennek jobb lenne a kés vagy az altatás. A mai, jól szervezett állatvédő társaságok nagy részének ugyanis „fehér folt” a kecske. Mentenék a bajba jutott állatot, de nem értenek hozzá – szerencsére ők is jobbára tisztában vannak a korlátaikkal, így legalább az állat nem esik cseberből vederbe.
A bajba jutott befogadók vagy a gidafölöslegüktől szabadulni vágyók ilyenkor megpróbálnak keresni egy-egy kecsketartót, és náluk elhelyezni a mentett kecskét, ahol elvileg van szakmai rátermettség is a hely mellett. És lehetőleg van karantén is, meg minden egyéb.
De ahogy olvasom a netet, komolyan el kell gondolkodni egy valódi menhely létrehozásán. Csakhogy felmerül a kérdés: egy olyan gazdasági haszonállatot, mint a kecske, amelyet legegyszerűbb levágni és így megszabadítani a szenvedéstől, érdemes-e menhelyre vinni? Én azt mondom, hogy igen. Radikális megoldás, de kerüljön be az a szerencsétlen megunt, tönkretett állat egy olyan helyre, ahol összekaphatja magát, mutassa meg saját kvalitásait, és utána még mindig lehet rendelkezni a sorsa felől – mondja Pallagi Zsuzsanna.
Biztos vagyok benne, hogy igen jó genetikai háttérrel rendelkező állatokat lehet így megmenteni, és olyanokat is, amelyek kedvességükkel, játékosságukkal, emberszeretetükkel lehetnek később egy-egy kisközösség hasznára. Ezen a telephelyen azután képezni lehetne a jövő kecsketartóit, be lehetne vonni az iskolásokat a napi tevékenységbe, sőt, akár közösségi munkaként, jószolgálati tevékenységként is felfogható lenne, mondjuk fiatalkorúak nevelésekor.


