Akkoriban a mesterséges vízpótlás szinte ismeretlen volt, a magyar gazdák terményeik vízellátását kizárólag a természetes csapadékra bízták.
A bolgárkertészek a török elnyomás elől menekültek Magyarországra, és magukkal hozták zöldségtermelési hagyományaikat, ami apáról fiúra öröklődött. Síkvidéki területeken telepedtek le, az Alföldön Szegvár és Szentes környékén, Budapest közelében pedig a Csepel-szigeten kezdtek gazdálkodni. A területválasztásnál fontos kritérium volt számukra, hogy a terület sík legyen, vízvételi lehetőséggel, és közel legyen a felvevőpiacot jelentő városokhoz.
A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bolgárkertészek évente 8-10-szer öntöztek. Speciális öntözési rendszerük kútból, öntözőcsatornákból (vadákból) és a rájuk merőleges, a 2-3×4-6 méteres kalitkaágyások (fitera) közötti barázdákból (kabalok) állt. A csatorna és az öntözőbarázdák között úgynevezett öntözőkapa (motika) segítségével nyitották meg és zárták el barázdáról barázdára a víz útját.
A függőleges tengely a rá szerelt orsóval forgatta a vízemelő kereket tartó vízszintes tengelyt. A vízemelő talpában 24-28 rekeszt alakítottak ki, amelyek 6-8 liter vizet fogadtak be. Merüléskor a rekeszek megtelnek vízzel, és a kerék magasba fordulásakor az elvezető deszkavályúba ömlött. A vödrös bolgárkerék jobban alkalmazkodott a vízszint változásához.
aminek köszönhetően a magyar árunál jóval korábban tudtak megjelenni friss zöldséggel, palántával a piacokon. Emléküket a Bosnyák téri piacon szoborcsoport, valamint Halásztelken, a Szent Erzsébet téren egy bolgárkerék rekonstrukciója őrzi (képen).
