Szegény, kiszolgáltatott növények – gondolnánk… Egész életükben kénytelenek védtelenül, egyhelyben állva elviselni az időjárás változékonyságait (perzselő napsütést, aszályt, rideg fagyot, tomboló szelet, vízesésként lezúduló esőt, ágaikra telepedő, nehéz hóruhát), a növényevők támadásait, (leveleik lelegelését, terméseik elrablását, bőrük megcsócsálását). Habár ha jobban belegondolunk, teljesen mégsem védtelenek, igazi vegykonyhát üzemeltetnek, ahonnan jó néhány védőhatású vegyület kerül ki az UV-sugárzás ellen, vagy a „rágcsálók” eltántorítására, és ne feledkezzünk meg a tüskékről, tövisekről sem.
Nagyhatalmak, ha összefognak
Tudomásunk szerint bolygónkon a gombák az első telepesek egyike. A gombák teremtették meg az életfeltételeket a növények számára. És fogalmazzunk úgy, az ő életük is könnyebb és izgalmasabb lett a növények megjelenésével, mivel nekik sokkal körülményesebb volt cukorhoz jutni, mint a növényeknek. Ezért ásványi anyagokat és vizet biztosítottak, ellenszolgáltatás fejében azonban cukrot vártak. És mivel a fotoszintetizáló szervezeteknek lényegesen könnyebben ment a cukor előállítása, vízhez és ásványokhoz viszont annál nehezebb volt hozzáférniük, a gombák és a növények szövetsége logikusnak mondható.
Egyes gombák, amelyek úgy döntöttek, együttműködésre lépnek a növényekkel, feláldozták azon képességüket, hogy el tudják bontani a fás részeket. Ez a gombáknak nagyon kockázatos volt, viszont a fa nagyobb biztonságban érezhette magát. A kényelemért cserébe függő helyzetbe kerültek, az életük a fák jóindulatán múlt. A kétszínű pénzecskegomba (Laccaria bicolor) valamiért ezt az utat választotta. Leggyakrabban fenyőkkel barátkozik, szövetségük -mondhatjuk úgy- biztos alapokon áll, mivel nem árthat a fának, és a legjobb feltételek mellett kínálja a nitrogént, fapartnere pedig ellátja cukorral. A maga módján igencsak sikeresnek mondható, ami abból fakad, hogy nem riad vissza, hogy szükség esetén kegyetlen módszerhez folyamodjon. Igazából éppen erre specializálódott. Amikor nincs elég nitrogén neki, és a társfájának olyan mérget bocsát a talajba, amely megöli az apró talajlakókat, többnyire az ugróvillásokat.
A gombafonalak beleszövődnek a testükbe és kiszippantják belőlük a nitrogént. Mindenki jóllakott, csak szegény ugróvillások vesztettek rajta. De ebből az esetből megtanulhatták, hogy nem okos dolog nitrogénre éhes hatalmak (növények és gombák) alatt és mellett ügyködni. Apropó, akiben felötlött, hogy a gonoszságot a gombák követték el, a növények legfeljebb részesedtek a nyereségből, jó felé tapogat, itt egy aprócska, de igen fontos láncszem még valóban hiányzik, hogy teljes legyen a kép. És ehhez a kulcsszó a kiszolgáltatottság. A pénzecskegomba diplomatikus módon megkurtította tudását az együttműködés érdekében, de minden bizonnyal nem úgy képzelte el további életét, hogy aztán folyamatosan terrorizálják és zsarolják. A fa tartja ugyanis kézben a dolgokat, amelyik partnerével elégedett, azokba pumpálja a cukorlét, amelyikkel elégedetlen, nos, őket egy kis sanyargatással, vagy teljes megvonással próbálja eredményesebb munkára motiválni. A pénzecskegomba pedig jól tudja, hogy ha elveszti ezt a kapcsolatot, akkor neki jó eséllyel befellegzett. Szóval inkább mindent megtesz, csakhogy ki tudja szolgálni a fát. Ő egy gyilkolásra specializálódott gomba, akit sakkban tart egy fa, aki elég jól érvényre tudja juttatni az akaratát. Ennyit arról, hogy a szimbiózis egy békés együttműködés.
Kihasználja a kisebbeket…
Vannak olyan együttműködésnek, kölcsönös segítségnyújtásnak tűnő helyzetek, ahol a ravaszabb fél gondoskodik róla, hogy ő járjon jobban. Lássunk erre is egy példát a sok közül. A tüskés akácia -ahogy a nevéből következtetni lehet rá- kellemetlen tüskékkel vértezi fel magát a támadóktól. Azonban vannak olyan éhes, és bátor (vagy inkább elkeseredett?) állatok, akik még ezek ellenére is megtámadják. De a tüskés akácia igazán nem szíveli, hogy megrágcsálják, ezért kitalálta, hogyan fokozhatná a védelmét. Ínycsiklandozó nektárt termel, hogy magához édesgesse az akácia hangyákat. És a hangyák jönnek, és aztán foggal-körömmel, és természetesen életük árán is megvédik a növényt a többi állattól. Eddig úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben, a hangyák élelmet, és szálláshelyet kapnak, az akácia pedig egy vérmes hadsereget. De a valóság az, hogy a hangyák teljességgel az akácia nektárjára vannak specializálódva, semmi más nem megfelelő számukra, így abszolút kiszolgáltatottságban élnek. A kölcsönösen hasznos együttélés megvalósulásának van tehát határa, és erről egyedül az akácia dönt. Nem célja értelmetlenül pazarolni az értékes cukrot, ezért kénye-kedve szerint, lelkifurdalás nélkül cserbenhagyja apró szövetségeseit. Hagyja, hogy védelmezzék, hagyja, hogy feláldozzák az életüket ezért, és a táplálékuk csökkentésével hagyja éhen halni egynéhány katonáját.
