Az Egyesület több éven át végzett kísérleteket különböző házi komposztálási rendszerekben – a hagyományos prizmás megoldástól a Johnson-reaktorig –, amelyek során komposztálhatónak minősített bevásárlózacskókat és más csomagolóanyagokat helyeztek el.
A természetes anyagok, például a tojástartó vagy a pamutpóló, viszonylag gyorsan lebomlott, a „komposztálható” műanyagok azonban másfél év elteltével sem tűntek el teljesen. Szabad szemmel ugyan sokszor eltűnni látszottak, mikroszkópos vizsgálattal azonban kimutatható maradt jelenlétük: apró, színes műanyagdarabok formájában a komposztban maradtak.
Komposztálható – de nem mindegy, hogy hogyan
A probléma gyökere, hogy a komposztálhatónak minősített műanyagok döntő többsége ipari körülmények között, magas – 50–60°C-os – hőmérsékleten, szabályozott nedvesség és oxigénellátás mellett viszonylag hatékonyan bomlik le. A házi komposztálókban ezek a feltételek ritkán teljesülnek. A lebomlás ezért nem teljes, hanem aprózódási folyamat történik: a műanyag egyre kisebb részecskékre esik szét.
A mikroműanyagnak az 5 milliméternél kisebb részecskéket tekintjük, de a folyamat nem áll meg itt: a darabok nanométeres tartományig aprózódhatnak. Ezek a szemmel nem látható részecskék bekerülhetnek a talajba, majd a növényekbe.
A ,,színfalak” mögött
Az emberi test anyagcsere-folyamatai során bizonyos mértékig képes megszabadulni a mikroműanyagoktól, különösen megfelelő folyadék- és rostbevitel mellett. Ugyanakkor egyes részecskék felsérthetik a bélfalat, gyulladásos folyamatokat indíthatnak el, és a nanoméretű darabok a véráramba is bekerülhetnek. Nemzetközi vizsgálatok már kimutatták jelenlétüket többek között a tüdőben, a placentában, sőt magzati szövetekben is. A hosszú távú egészségügyi hatások feltárása azonban még kezdeti stádiumban van, mivel az átfogó, finanszírozott alapkutatások hiányoznak.
A talajéletre gyakorolt hatás szintén aggasztó. A mikroműanyaggal szennyezett talajok gyorsabban kiszáradnak, romlik szerkezetük, és a talajlakó élőlények – különösen a giliszták – aktivitása csökken. A giliszták kulcsszerepet játszanak a szerves anyag lebontásában és a talajszerkezet kialakításában; ha stresszhatás éri őket, az a termőképesség romlásához vezethet. A beszélgetés rámutat arra is, hogy ipari komposztok mezőgazdasági kijuttatása során korábban több gazdálkodó is szembesült mikroműanyag-szennyezéssel, amely szabad szemmel is látható maradványokat hagyott a területen.
A mikroműanyag jelenléte minősítési kérdés?
További probléma, hogy a minősítési rendszerekben sokáig nem szerepelt a mikroműanyag-tartalom vizsgálata. Bár egyes országokban – például Ausztriában – már léteznek szigorúbb irányelvek a házi komposzt minősítésére is, egységes, széles körű szabályozás (szabvány) még nem alakult ki. A kutatások finanszírozása hiányos, holott sürgetőek a tények: a mikroműanyagok összetétele ugyanis rendkívül változatos, és gyakran nehézfémeket, illetve hormonhatású adalékokat is tartalmazhatnak, mely minden élő szervezetet károsíthat.
A mikroműanyag nemcsak a talajból és az élelmiszerekből, hanem a levegőből is bejut a szervezetbe. Egy friss grönlandi vizsgálat például kimutatta, hogy a légköri mikrorészecskék jelentős része gumiabroncsok kopásából származik. Ez rávilágít arra, hogy a probléma globális, és nem korlátozódik az élelmiszeripari, mezőgazdasági csomagolóanyagokra.
A leghatékonyabb megoldás a műanyag fogyasztás csökkentése: saját pohár, kulacs, evőeszköz használata, az egyszer használatos csomagolások kerülése, valamint az üveg előnyben részesítése a PET-palackokkal szemben.
A mikroműanyagok kérdése összetett és soktényezős probléma, amely tudományos, gazdasági és társadalmi felelősséget egyaránt felvet. A jelenlegi ismeretek alapján a felhalmozódás ténye nem vitatott; a pontos hatások mértéke és mechanizmusa azonban további, átfogó kutatásokat igényel.
