Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség friss, 2026 tavaszán publikált elemzése az extenzív állattartás és a természetvédelem kapcsolatát vizsgálja, rámutatva arra, hogy a legeltetés kulcsszerepet játszik Európa élőhelyeinek fenntartásában és a tájak ökológiai egyensúlyának megőrzésében.

Az európai tájak arculatát évezredeken át a legelő állatok formálták. A szarvasmarhák, juhok, kecskék és lovak nemcsak élelmiszert biztosítottak, hanem részben átvették azoknak a nagytestű vad növényevőknek a szerepét is, amelyek egykor meghatározták a kontinens ökológiai folyamatait.

A legeltetés nyomán mozaikos, fajgazdag élőhelyek alakultak ki, gyepek, cserjések és ligetes erdők váltakozó rendszere, amely számos növény- és állatfaj számára kedvező életfeltételeket teremtett.

Nem véletlen, hogy az Európai Unió Élőhelyvédelmi Irányelvében szereplő élőhelyek mintegy egyharmada ma is közvetlenül függ az extenzív legeltetéstől. Ide tartoznak a természetközeli gyepek is, amelyek kiemelt jelentőségűek a beporzó rovarok – például lepkék és méhek – valamint számos madárfaj számára.

Az intenzív gazdálkodás következményei

Az elmúlt évszázadban az európai mezőgazdaság alapjaiban alakult át. A gépesítés térnyerése, a műtrágyák és növényvédő szerek széles körű alkalmazása, valamint a gazdaságok egyre erőteljesebb specializációja az intenzív termelési rendszerek dominanciájához vezetett.

Az állattartás is jelentősen átalakult, egyre inkább zárt tartásra, nagy állománysűrűségre épül, miközben a legeltetés szerepe fokozatosan visszaszorul. Ennek az átalakulásnak komoly ökológiai következményei vannak. A legeltetés háttérbe szorulásával csökken az élőhelyek sokfélesége, ami a biodiverzitás visszaesését vonja maga után.

Az istállózott állattartás például megszünteti a trágyához kötődő rovarfajok élőhelyét, ami tovagyűrűző hatást gyakorol a rovarevő madarakra és más állatcsoportokra is. Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági tájból fokozatosan eltűnnek azok a tájelemek – például a sövények, fasorok vagy kisebb vizes élőhelyek –, amelyek korábban jelentősen hozzájárultak a fajgazdagság fenntartásához.

A termelés mindinkább a kedvező adottságú, intenzíven művelhető térségekbe koncentrálódik, miközben a hegyvidéki és más hátrányos helyzetű régiókban egyre több helyen hagynak fel a gazdálkodással.