Decemberben a Lucaszék készítését karácsonyra kellett befejezni. Úgy tartották, hogy az éjféli misén a székre állva felfedezhetőek a tömegben megbúvó boszorkák. A boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek XV-XVIII. század között sokaknak az életébe került. Történelmi adatok szerint ez idő tájt több mint kétszázezer embert ítéltek máglyahalálra, mert boszorkánynak hitték őket. VIII. Innocent pápa 1484-es rendelete bélyegezte meg kivégzéssel sújtandó szentségtörésnek az efféle bűnöket, és Mária Terézia 1768-ban tett pontot az üldözések végére. Ekkorra már számos egyházi bíróság és portyázó inkvizíciós csapat szedte áldozatait „a hit védelmében”. Motivációjuk gazdasági jellegű volt. Azzal, hogy az elítélt vagyonát elkobozták a Vatikán nagyobb bevételt húzott, mint a bűnbocsánatok árusításából és az adókból.
A sok ártatlanul megégetett álboszorkány között akadt azért néhány, aki valóban többeknek ártott bűnös tudományával. A középkor emberei már nagyon tájékozottak voltak a növények élettani hatásait illetően, hisz jóval korábban 1360. körül egy Chauliac nevű önjelölt „orvos” a bürök gőzével kábította el a szerencsétlen pácienseit az operáció előtt.
1676-ban ítélte el a francia inkvizíció Madame de Brinvillierst, aki apját és valamennyi testvérét megmérgezte, hogy vagyonukba ülhessen. Ekkorra szinte divattá váltak a mérgezések, hogy férjek feleségeiktől és fordítva, fivérek nővéreiktől rettegtek. Akkora méreteket öltöttek az efféle bűnök, hogy külön mérgezési törvényszéket kellett felállítani. A szálak egészen az udvarig nyúltak, ahol a főúri lakomák kellemetlen vendégeitől úgy szabadultak meg gyorsan és hatékonyan, hogy nadragulyagyökér-kivonatot kevertek az első fogásukhoz. Ettől a szerencsétlen nem tudott nyelni, és rövidesen távozni kényszerült. A nadragulya-mérgezés fő tünetei valóban a nyelési- és beszédzavar, szédülés, hallucináció. A méregkeverés nem kötődik korokhoz, vagy szigorúan a boszorkánysághoz. A kezdetek az ókorig nyúlnak. Socratest bürökméreggel ölték meg; 1978-ban pedig egy bolgár újságírót, Georgi Markovot ricinussal hallgattatták el örökre politikai ellenfelei.
A nép tehát már ősidők óta érdeklődött a mérges növények után; de azáltal, hogy megkívánta a növényben szunnyadó komor erőket, megnevezhetetlen bajt zúdított magára.” – írta Raoul H. Francé. Mára a méregkeverésnek már jórészt bealkonyodott, hisz ha körülnézünk a világban, a technika fejlődésével a bűnözők is inkább más módszereket alkalmaznak.
Ám különböző célokból (főleg dísznövényként) rengeteg mérgező növénnyel vesszük körül magunkat manapság is, amelyek hatásaival célszerű tisztában lennünk főleg akkor, ha kis gyermek is van a családban, akinél a kíváncsiság mindig erősebb a félelemnél és a tiltásnál.
Miért is mérgező egy növény? Stephen G. Saupe a St. John Egyetem biológusa szerint a növények e tulajdonsága és egyéb veszélyes jellemvonásai elsősorban a helyhez kötöttségükből adódóan alakultak ki az evolúció során, mert így nem tudnak elmenekülni a növényevő állatok támadásai elől. Emiatt különböző védekezési technikákat alkalmaznak. Némelyek tüskéket, töviseket növesztenek elrettentésül, mások pedig a másodlagos anyagcseréjük során kialakuló kemikáliák segítségével veszik fel a harcot.
A szobanövények közül legveszélyesebbek a buzogányvirágok (Dieffenbachia sp.), amelyek sejtjei tele vannak kalcium-oxalát kristályokkal. Ezek rágás hatására kiszabadulnak a sejtekből, és a nyálkahártyát végigsebzik. A száj, a nyelv rövid idő alatt bedagad, ami légzési nehézségeket okoz. Őshazájában találó nevet adtak neki: némító nádnak hívják. Egyes közép amerikai fajai a Dieffenbachiáknak halálos mérgűek, ezért a Karib-tenger térségében régen
kínzó-, és kivégző eszköznek használták.
Szintén kedvelt levéldísznövényünk a tarka levelű kroton (Codiaeum variegatum). Sérülésekor fehér tejnedvet ereszt, amely sebbe jutva,(de érzékenyeknél elég csak a bőrfelülettel való érintkezése) kellemetlen bőrgyulladást, belsőleg mérgezést okoz. Az arra érzékenyeknél az egyik kankalinfaj (Primula obconica) levelein található mirigyszőrökből kijutó váladék is az előbbiekhez hasonló tüneteket produkál.
Sokan kedvelik a korallcseresznyét (Solanum capsicasirum) szép formája miatt. A növény nagyon jól alakítható, kis dézsás fává, vagy bokorrá. Fehér virágai és píros bogyói miatt összetéveszthető a díszpaprikákkal, emiatt sokszor felnőttek is megmérgeződnek, de szerencsére ez nem életveszélyes.
A leander (Nerium oleander) ennél gyakrabban tartott dísznövény, minden része mérgező. Az ókori romaiak patkány, egér, bolha, és tetű irtására használták. Annak ellenére, hogy hatásai több ezer éve ismertek, százával betegedtek meg légiósok Algériában és Tunéziában, mert fájából faragott nyárson sütöttek húst. Azok a pásztorok is érezhették kellemetlen hatását, aki pusztán attól, hogy nagy melegben hosszasan időztek egy leánderligetben, a kipárolgó illóolajtól kaptak mérgezést. Tüneteik külsőleg bőrgyulladás, belsőleg glikozidjai (nerin, oleandrin) a szívizomra hatnak.
Kerti növények közül a ricinusból (Ricinus communis) két-három mag is halálos lehet. Gyermekeknél a szép rajzolatú mag kóstolásra csábítása miatt veszélyes, felnőttek pedig többet ettek meg hashajtóként, kihagyva a számításból, hogy az nem csak ricinusolajat, hanem a halálos ricin nevű toxalbumint is tartalmazza. Ebből egyéntől függően 0,25-1 mg a végzetes adag. Ha már a kertieknél tartunk a burgonya (Solanum tuberosum) bogyói is mérgezőek. Európai elterjedését az késleltette, hogy nem hitték el miként ehetőek a gumói, ha a termése ártalmas (ezért sokáig csak dísznövény volt). A tiszafa (Taxus baccata) a piros magköpenyének kivételével minden része mérgező, és a nehézszagú boróka (Juniperus sabina) szintén nagyon veszélyes.
Gyomok közül a konkoly (Agrostemma githago), a foltos bürök (Conium maculatum), és a csattanó maszlag (Datura stramonium) okoznak gondot. Ez utóbbi magjairól több közelmúltbeli híradás szólt, hogy kábítószerként alkalmazzák hallucinogén hatása miatt. A fentiekből látható, hogy a növényi mérgezések lehetőségei nem a múlt emlékei csupán, de némi odafigyeléssel elkerülhetők az ebből adódó veszélyek…
