Szerző:
Molnár Balázs
Külsőjük alapján nem mondanánk meg, hogy egy profin, lesből támadó ragadozók. A „szarvasbéka” elnevezést a szemei felett található, húsos, szarvszerű kitüremkedésekről kapta. Ezek a képződmények feladata az álcázás; a természetes élőhelyükön az avarban megbújva megtörik az állat körvonalát, így a béka szinte láthatatlanná válik a zsákmány és a ragadozók számára egyaránt.
Származásuk és a nyári álmuk
Ezek a kétéltűek Dél-Amerika trópusi és szubtrópusi vidékein őshonosak. Kifejezetten talajlakó állatok. Ha tehetik akkor a nedves avarba vagy a laza földbe ásva töltik napjaikat. Az aszályos időszakokban az úgynevezett esztivációt (nyári álmot) alkalmazzák. Ez annyit takar, hogy amikor a környezet kiszárad, mélyebbre ásnak, és a bőrük legkülső rétegeiből egy kemény, pergamenszerű burkot (kokont) hoznak létre. Ez megakadályozza a testük vízvesztését. Ebben a hibernációszerű, lelassult anyagcseréjű állapotban hónapokig is életben maradnak, és csak az első heves esőzések hatására bújnak elő a földből.
Különleges testfelépítés és megjelenés
A szarvasbékák megjelenése a passzív vadászathoz idomult. Megfigyelhető az ivari dimorfizmus: a nőstények jelentősen nagyobbra nőnek a hímeknél. Míg egy hím testhossza általában megáll 10-12 centiméternél, addig egy kifejlett nőstény elérheti az akár 15-17 centiméter közötti méretet is. Súlya pedig a fél kilogrammot is meghaladhatja. Színváltozataik rendkívül sokfélék. A vadonban a zöld, a barna, a sárgás és a rozsdavörös árnyalatok dominálnak, de a fogságban történő szelektív tenyésztésnek köszönhetően már léteznek például albínó, „eper” (pirosas), „sárgabarack” változatok is. Hatalmas szájukban apró, de tűéles, fogszerű kinövések találhatóak. Állkapcsuk rendkívül erős. Nyelvük ragadós.
.jpg)
