Szerző:
Molnár Balázs

Ezt a biológiai csodát szűznemzésnek, tudományos nevén parthenogenezisnek nevezzük. Bár a gerinctelenek világában viszonylag elterjedt, a magasabb rendű állatok, köztük a hüllők körében sokáig extrém ritkaságnak tartották. Azonban a terrarisztika népszerűsödésével egyidejűleg egyre gyakrabban lehetett ilyen fajokkal találkozni és mára már népszerű lakói a terráriumoknak az ilyen fajok.

A szűznemzés sejtbiológiai háttere

Ahhoz, hogy egyszerűbben megértsük ezt a jelenséget, érdemes röviden a sejtek szintjére tekintenünk. A genetikai mechanizmusok alapján alapvetően két eltérő utat járhatnak be az állatok. Az egyik az apomixis. Ennek során a sejtosztódáskor elmarad a kromoszómák számának feleződése, így a létrejövő petesejt már eleve az anyával megegyező, teljes kromoszómakészlettel rendelkezik.

Az ebből kikelő utódok genetikailag száz százalékban az anya másolatai, tehát kivétel nélkül csak nőstények. Ezzel szemben a jóval gyakoribb és bonyolultabb forma, az automixis egyfajta „fél-klónozás”. Ebben az esetben a normál sejtosztódás (meiózis) lezajlik, a petesejt csupán fél kromoszómakészletet kap, ám a hiányzó genetikai anyagot nem egy hímivarsejt biztosítja.

Ehelyett a petesejt a saját sejtosztódási melléktermékével, egy úgynevezett sarki testtel olvad össze. Mivel az anya saját génjei keverednek újra önmagukkal, a kicsinyek nem tökéletes klónok, hanem az anya extrém mértékben beltenyésztett utódai.

Hogyan is csoportosíthatjuk

A terráriumi gyakorlatban a legismertebb példát az obligát, vagyis kötelezően szűznemző fajok szolgáltatják. Ezek az egyik legnépszerűbb képviselői a gyászos gekkók (Lepidodactylus lugubris). Ennél az apró, trópusi hüllőnél a hímek a természetben is szinte teljesen hiányoznak. A nőstények hímek nélkül is tökéletesen boldogulnak, és néhány hetente rendszeresen raknak tojásokat, amelyekből hónapokkal később nőstény kisgekkók kelnek ki.

Egymás nyakát harapdálják és „ál-párzást” hajtanak végre. A valódi sajátosság viszont nem ezeknél az állatoknál figyelhető meg, hanem a fakultatív, azaz alkalmi szűznemzők csoportjánál. Ennél az állatcsoportnál normál esetben az ivaros szaporodás a jellemző, de ha a szükség úgy hozza, képesek átváltani a hím nélküli reprodukcióra.

Erre példa lehet az Új-kaledóniai vitorlásgekkó (Correlophus ciliatus), vagy a zöld anakonda (Eunectes murinus), ahol bizonyítottan dokumentáltak már egyértelmű szűznemzést. De az agámák világában is van gyakorlati példa erre a jelenségre. A washingtoni Nemzeti Állatkertben figyeltek meg egy esetet, ahol egy hosszú évek óta magányosan élő víziagáma (Physignathus cocincinus) nőstény tojásaiból egészséges, genetikai vizsgálatokkal is igazoltan szűznemzéssel fogant utódok keltek ki.

Talán a legismertebb szűznemzéssel szaporodó faj a ma ismert legnagyobb termetű gyíkféle, komodói varánusz (Varanus komodoensis). Ugyanígy a Pécsi Állatkert szalagos varánusza (Varanus salvator) is termékeny tojásokat rakott hím nélkül is.

Sajátosságok és kihívások a fogságban tartás során

Ezek az esetek bár lenyűgözőek, a terráriumi állattartás szempontjából sajátos kihívásokat és veszélyeket is rejtenek magukban, mint korábban említettem. Az egyik legkézzelfoghatóbb probléma a gyászos gekkókhoz hasonló fajoknál a kontrollálhatatlan túlszaporodás. Egyetlen egyedből kiindulva néhány év leforgása alatt több tucatnyi fős kolónia jöhet létre, ami hamar túlnövi a terrárium kapacitását.

Ez a zsúfoltság az állatok legyengüléséhez vezethet, és a fajon belüli verekedésekhez, gyengébbek, kisebbek elnyomásához. Ez hosszútávon pedig elhullást eredményezhet. Vagyis ami az előnye ezeknek az állatoknak a tenyésztésnél, az a valódi hátránya is. Illetve, ha nem vagyunk elég figyelmesek, az alig pár centiméteres, fürge utódok könnyedén megszökhetnek a terráriumból is (bár ez nem a szaporodásformájuk sajátos velejárója, hanem minden kisméretű gyíké).

Ennél is súlyosabb aggályokat vet fel a fakultatív szűznemzőknél tapasztalható genetikai beszűkülés. Itt egy extrém beltenyésztés történik, ezért az így világra jövő utódok egészségügyi kilátásai sokszor lehangolóak. A tojások jelentős része már az inkubációs időszak alatt tönkremegy a halálos mutációk miatt, a kikelő egyedek pedig gyakran kisebbek, gyengébb immunrendszerrel rendelkeznek, és élettartamuk is megrövidülhet fajtársaikéhoz viszonyítva.

Ha a terráriumi környezet nem biztosít tökéletes vitamin- és kalciumpótlást, valamint megfelelő UVB-sugárzást, a nőstény a saját csontjaiból vonja ki a szükséges ásványi anyagokat a tojáshoz, ami súlyos következményekkel járhat az állatra nézve.

Szerző:
Molnár Balázs