Szerző: Molnár Balázs

Bár megjelenésük és viselkedésük rendkívül vonzó, tartásuk komplex állattenyésztési ismereteket és alapos felkészülést igényelnek.

A wallabik a kengurufélék (Macropodidae) családjába tartoznak. A fő különbség a „valódi” kenguruk és a wallabik között a méretükben rejlik. Egyszerűen megfogalmazva az egy méternél kisebb, zömökebb testfelépítésű, az orrukhoz képest viszonylag hosszabb mellső végtaggal rendelkező fajokat hívjuk wallabiknak.

Így nem véletlen, hogy komoly elhatározást jelent, ha arra adjuk a fejünket, hogy ilyen állatokat szeretnénk tartani. Nagy helyigénnyel és nagy anyagi költségekkel járnak az ilyen állatok.

Wallabik testközelből

Ezek az állatok erszényesek (Marsupialia), ami egyedülálló szaporodásbiológiát jelent. A vemhesség rendkívül rövid, mindössze 30 nap, melynek végén egy nagyjából bab méretű, fejletlen, rózsaszín embrió mászik át az anya erszényébe. Ott rátapad az emlőre, és további 6–9 hónapig az erszény védelmében fejlődik. A nőstények lenyűgöző reprodukciós képességekkel rendelkeznek.

Emellett egyszerre tudnak két különböző zsír- és fehérje-összetételű tejet termelni egy erszényben lévő apró újszülött, és egy már előbújt, de táplálkozni még visszajáró kölyök számára. Így egyszerre több utódot is képesek nevelni. Bár kisebbek óriáskenguru rokonaiknál, anatómiájuk megegyezik a rokonfajokéval. Sebességük ugrálva elérheti a 40–50 km/h-t. Ha sarokba szorítják őket, rendkívül izmos farkukra támaszkodva páros lábbal rúgnak, a középső lábujjukon található éles „védőkarom” pedig komoly sebeket képes ejteni. Ezt nem szabad elfelejteni, még a legszelídebb állat társaságában sem. Könnyen lehet baj.