A ginkgófát az 1690-es évek végén Japánban fedezték fel. Vadon csak Kelet-Kínában, a Dani-mu-san hegységben, viszonylag kis területen, fenyőkkel és lombhullató fákkal vegyesen fordul elő. Kínában és Japánban évszázadok óta ültetik a buddhista kolostorok körül.
Levelei hosszú nyelűek, legyező alakúak, a páfrányokéra emlékeztető, villásan elágazó erezettel. Ebből adódhat a fafajjal kapcsolatos, nem túl szerencsés páfrányfenyő elnevezés. Kétlaki növény. A porzós virágok barkaszerűek, és közös tengelyen elhelyezkedő, rövid nyelű porzókból állnak, amelyeken két portok képződik. Termős virágai a rövidhajtásokon találhatók, két, a nyúlánk kocsánycsúcson átellenesen álló magkezdeményből állnak.
Ősi rendszertani szerveződését mutatja, hogy megtermékenyülése csak ősszel, rendszerint szeptemberben, a kifejlődött termésekben megy végbe. Az embrió a lehullott termésekben alakul ki.
A csíranövény sziklevelei csírázáskor a maghéjban maradnak. Első lomblevelei pikkely alakúak. A fa anatómiai felépítése a fenyőfélékével megegyező. Kezdetben lassan növő, fényigényes fafaj. A mély rétegű, üde talajt meghálálja, de kevesebbel is beéri. A fatörzs fiatalon karcsú és kevésbé elágazó, később a kúp alakú korona kiszélesedik. Az ágak már fiatalon is erősek, vastagok, és hegyesszögben felfelé törnek, csak később terülnek szét. Koronája metszést nem igényel. Kérge barnásszürke-sötétbarna, mélyen repedezett vagy hálósan barázdált, felfelé haladva a növényen egyre vékonyodik. A törzsön bütykök találhatók.
A ginkgófa Közép-Európában, így hazánkban is fagytűrő (télálló) fafaj. A betegségeknek, kártevőknek ellenáll, a szelet, havat jól tűri. Ideális városi fa, remekül elél az utcafronton, az egyik legkiválóbb utcai fasor alakítható ki belőle.
A 18. század óta kedvelt díszfa, számos kertészeti változattal. A vegetációs időszakban élénkzöld, majd ősszel aranysárgára elszíneződő lombozatával kiemelkedő esztétikai értéket képvisel. A kertekben is hálás és feltűnő jelenség, szoliternövényként meghatározhatja a kert képét, nagyobb birtokokon pedig, a telekhatár mentén sorba ültetve tetszetős térhatároló lehet. Fája a kínai fafaragók kedvelt nyersanyaga.
Levelei flavonoidokat – kvercetint, kempferolt – és terpenoidokat tartalmaznak. A terpenoidokat a ginkgolidok (dipertén-laktonok) és a bilobalidok képviselik.
Szaporítása döntően magvetéssel történik. Csak olyan termő példányokról szedjünk magot, amelyek mellett porzófa is áll, mivel a magányosan álló nőivarú példányok terméketlen magot teremnek. A húsos burkú ginkgomag késő ősszel érik, és a lombhullás után hullik a földre. Ha a zsíros-szívós és igen kellemetlen szagú maghúsból kitisztítjuk a magot és elrétegezzük, a következő év tavaszán szabadban elvetve nagy arányban kicsirázik. A ginkgocsemeték az első évben lassan nőnek, ezért érdemes sűrűn vetni és a kelés utáni második évben átiskolázni a faiskolákban szokásos sor- és tőtávolságra, lehetőleg középkötött, meleg talajba. Nevelése során minél kevesebbet metsszük, a csúcshajtást és a koronavesszőket egyáltalán ne. A 4-5 éves suhángokat (parkfákat) tavasszal, földlabdával ültessük ki.
Dr. Rédei Károly
egyetemi tanár, DE
