„Az anyák minősége is évjáratfüggő, mint a boroké, az anyák nevelését legjobban befolyásoló tényező az időjárás” – írja Buczkó Endre a Méhészet 2018. szeptemberi számában (10-11. old.). Ugyanakkor Ádám Gabriella méhészmesterrel (Tiszaszentimre) is egyet kell értsek, hogy „első éves vagy második éves, szezon eleji vagy szezon utáni, nem mindegy”. Megjegyzése arra utal, hogy nagyon nagyvonalú hozzáállás csak „fehér”, „sárga”, netán „kék” kategóriákba sorolni az anyákat, amikor az anyák minősítését és menedzselését fontolgatjuk. Lehet, hogy a jelölő színeket (ami nemzetközi), nem szerencsés csupán a naptári évhez igazítani, vagy valami más, finomabb alternatíva után kellene nézni? Bármilyen jó szolgálatot is tesz a színkód, a precíz nyilvántartást nem helyettesíti semmi. Az anyák minősítéséről, és ezzel összefüggésben cseréjük gyakoriságáról szól írásom.
Mint anyanevelőnek elsőrendű érdekem fűződik hozzá, hogy a vevőköröm minél gyakrabban végezzen anyacserét. Általánossá kezd válni az a szemlélet, hogy az anyát évenként cserélni kell.
Mi több, Floridában beszéltem olyan méhészekkel, akik félévente cserélnek anyát. (Igaz, ott egész évben szezon van és az afrikanizálódás is gond.) Valószínű, ezen irányzat térnyerésének némi köze van az anyanevelő iparág marketing-tevékenységének is, nem csak a bizonyítható érveknek.
Az anyacsere, csakúgy, mint más kaptármenedzselési téma, méhészenként változik, s mindenki esküszik a saját igazára. Az anya a méhcsalád motorja (és nem feje!), ezért annak állapota kritikus az egész kaptár „hogyléte” szempontjából. Ezt senki nem vitatja, de ebben rejlik a buktató is, mivel sok problémát az anya „milyenségével” magyaráznak a méhészek. Gyakran már meghozott döntést próbálnak utólag igazolni ilyen-olyan elméletekkel. Sajnos azonban ezek az érvelések nem mindig támaszthatók alá a méhbiológiai ismeretekkel, sem pedig valós, tesztelt gyakorlati tapasztalatokkal.
Először is nem az anya rajzik, hanem a család. Nem az anya hozza a döntést, a méheknél „demokrácia” van, vagyis kollektív döntés születik (ami nehezen megfogható téma). Abban egyetérthetünk, hogy egy család a fejlődés csúcsán rajzik (most ne tekintsük az egyéb tényezőket, amik ugyancsak fontosak). Mikor van csúcson egy család? Amikor az anya a csúcson van. Mikor van az anya csúcson? A második évben. Akkor miért cserélünk le egy csúcsteljesítményben lévő anyát egy ismeretlen bizonytalanra, ami feltétlen nem a csúcson teljesít, hiszen az is csak a második évben lesz, vagy lenne a csúcson, ha minden jól megy?
Azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki azt tapasztalja, hogy az anyái gyakran jobban teljesítenek a második évben. Mi több, vannak hároméves anyáim, amelyek olyan tulajdonságúak, hogy még mindig szaporítok róluk (kép: Másodnyaras anya fiasítása).
Nézzünk bele egy kicsit a méhbiológiába, hogy milyen tényezők kapnak ebben szerepet. Az élővilágban a létfenntartás után a fajfenntartás a legerősebb ösztön. A méheknél a rajzás a szaporodás jele, az anya normál petézése nem számít szaporodásnak (szuperorganizmus elmélet)! A rajzás tehát genetikailag mélyen és univerzálisan programozott, ami alól a méheink sem kivételek. Ennek gátlása tehát meglehetősen természetellenes törekvés, ezért komplex menedzselési módszereket kíván.
Kutatók évtizedekig intenzíven tanulmányozták a rajzást kiváltó tényezőket és mesterségesen előidézett körülményekkel tesztelték megfigyeléseiket.
Kiderült, hogy a rajzás a kaptáron belül zajló nagyon komplex eseménysorozat eredménye, melyben a fent boncolgatott anya kora és génállománya csak egy tényező. A zsúfoltság hatása ismert a méhészek előtt, de vizsgálták a méhcsalád korösszetételét, gondozók és kijárók, virágpor és méz, nyitott és zárt fias sejtek arányát.
S akkor még hol vannak a külső tényezők, időjárás, virágpor és nektár bősége, annak minősége, évszak stb. hatásai. A kutatók a rajzást megelőző anyabölcsőépítés beindulását az alábbi fontossági sorrendben vélik magyarázni: család nagysága/népessége, fészek (fias) lépek zsúfoltsága, dolgozók korösszetétele, anya feromon-eloszlásának egyenetlensége/gyengesége.
Tehát, ha a rajzásmegelőzés „mikéntjét” fontolgatjuk, akkor az anyacsere frappáns és hatásos módszernek tűnik, de nem biztos, hogy az a legcélszerűbb, vagy a valós ok megoldása. A fenti pár mondatból is kitetszik, hogy egy összetett problémára akarunk ráhúzni egy egyszerű megoldást, anélkül, hogy próbálnánk megérteni a kiváltó okokat és azok egymásra hatását.
Különösen kezdő méhészek ijednek meg, ha anyabölcsőt találnak, mert rögtön a rajzás előjelét látják benne és pánikszerűen elpusztítják ezeket a kezdeményeket. Már ezen bölcsők helye is gyakran utal rá, hogy rajzásra, vagy belső anyaváltásra készül a család. Utóbbi esetben értelemszerűen a bölcsők tönkretétele visszaveti a családot. A belső anyacsere szintén összetett okokra vezethető vissza: az anya sérült (talán éppen a méhésztől!), beteg, termékenyítetlen (here) petéket rak, elégtelen mennyiségű termékeny petét rak, csökkenő feromontermelés, -kibocsátás.
Ez gyakran felvet egy másik tévhitet, hogy a rajzásból mentett anya rajzásra hajlamos lesz. (Emlékezzünk, nem az anya rajzik!) Mi a helyzet, ha ez a család pl. helyszűke miatt rajzik? Van annak köze a genetikához? Nem sok. Ha ugyanez a család szakszerűen kezelt, akkor nem rajzik, hanem „csak” erős család lesz. Akkor talán még anyát is nevelhetnénk ebből a családból, nem? Vagy pl. legtöbbször mi az anyanevelés első lépcsője? A tenyészkereteket dajkacsaládba tesszük, ahol mesterségesen rajzás előtti állapotokat állítunk elő, a jó elfogadás érdekében. Ez sincs hatással a génállományra.
Más oldalról megközelítve ugyanezt a témát, tegyük fel, hogy az adott anya valóban rajzásra hajlamos családból származik, s nézzük, mivel állunk akkor szemben. Az anya párzáskor több (tegyük fel tíz) herével párzik. Mikor elkezd petézni, az általa produkált dolgozóállomány már csak 50%-ban részesül az ő génjeiből, a másik fele a herespermából jön. De mivel az anya tíz herével párzott és az anya váltott spermát használ, akkor a „lányai” csak 10%-ban testvérek, 90%-uk már csak féltestvér, hiszen más herétől származnak. Nézzük, hogy milyen esélyünk van arra, hogy továbbvigyük a rajzáshajlamot, ha innen álcázunk anyaneveléshez. Az így felnevelt anya ismét párzik, s az általa produkált dolgozók már csak 25%-át bírják az eredeti, un. rajzási hajlamnak. Ismét, mivel nem az anya rajzik, hanem a család, akkor az már csak töredékét hordozza az eredeti génállománynak. Azt hiszem, hogy olyan nagyon sokat nem lehet belemagyarázni ebbe a rohamos felhígulásba.
Egy harmadik szempont, hogy a rajzási hajlam és az atka elleni rezisztencia elég jól asszociál egymással.
Az ázsiai háziméh (Apis cerana), az afrikanizálódott méhek (Dél- és Közép-Amerika), a Primorszky-régióból az ún. orosz méhek (Apis mellifera) a Távol-Keletről, mind képes hosszú távon életben maradni atkakezelés nélkül. Ezeknek mind sajátja a gyakori rajzás. Ez az atka-rezisztencia átvihető pl. a népszerű olasz méhbe is, ami nem olcsó mulatság. Az első generációs törzsállomány kétezer kanadai dollárba (kb. 425 000 Ft!) került darabonként(!) az ontariói egyesületnek. Igaz, erről aztán sok ezer anyát lehet szaporítani, de pont a fenti példa alapján a genetikai állomány rohamosan felhígul. Ha az atkának ellenálló képesség nagy erőfeszítésekkel sem őrizhető meg, akkor miért gondoljuk, hogy a rajzáshajlam generációkon át megmarad?
Még az előző gondolatra visszatérve, a méhészek hosszú ideje próbálják csökkenteni a rajzáshajlamot a házi méhnél, mint nemkívánatos tulajdonságot. Elképzelhető, hogy ezzel az erőfeszítéssel nagy szolgálatot tettünk az atkának, mert valószínű, csökkentettük az atka elleni rezisztenciát is. Milyen gyakran kiderül, hogy a méhészek a méhek és a természet ellen dolgoznak.
Csincsa Tibor, Ontario
(Kanada)
(folytatjuk)
