A már nyugdíjas professzor annak idején még egyetemistaként kapott kedvet a szakmához, és az első munkahelyén, a tápiószelei Agrobotanikai Intézetben kapott feladatok megerősítették elkötelezettségét. Ott a génbank feltöltése volt a feladata, szántóföldi növényeket, hagyományos és tájfajtákat gyűjtött kollégáival. Számos háztáji gazdaságokban használt hagyományos vetőmagot sikerült összegyűjteniük.
– Az ott szerzett tapasztalatokat jól tudtam hasznosítani későbbi munkahelyemen, a Pannon Egyetem Georgikon Karán, ahol a növénytani és növényélettani tanszék vezetője voltam – idézte fel a kezdeteket. – A tanszéken más feladatok is voltak, én például a pázsitfüveket, a réteket, legelőket kutattam, de szerepet vállaltam a Keszthelyi-hegység tájvédelmi körzetének kialakításában, valamint a Tapolcai-medence tájvédelmi körzet kibővítésében is.
Emiatt az Alföldön és a Kárpát-medence számos más területén megkezdett gyűjtőmunkám sokáig szünetelt. Az utóbbi körülbelül két évtizedben viszont újrakezdtem, sőt, a mai napig tart.
Szabó István szerint genetikai szempontból igen fontos a mezőgazdaság potenciális forrásainak megőrzése, mi több, ez központi kérdés.
– A helyi fajták, változatok megőrzése azért érdekes, mert sok-sok úgynevezett világfajta létezik. Ezekhez képest felbecsülhetetlen genetikai értékekkel, biológiai változékonysággal rendelkeznek a hagyományos fajták. A nemesítés fontos kérdései a minőség, a mennyiség, a hozam, és a régi fajtákban olyan tartalékok vannak ezekkel kapcsolatosan, amelyekkel meg lehet változtatni a mai, világfajták által uralt piacot. A másik dolog, amiért fontos a genetikai anyagok gyűjtése, az, véleményem szerint, a génerózió megakadályozása, és természetesen a génforrások megőrzése. Ezen dolgozom magam is.
– Hegyi birtokom ugyan nincs, de tréfásan azt mondhatom, hogy a feleségem gazdatisztje vagyok, az ő örökségében – mondta mosolyogva. – Persze van vele munka bőségesen, de nagy öröm számomra, hogy
Ezt fontosnak tartom. Időközben elköteleztem magam a gyümölcsészet mellett. Elkezdtem Alsópáhok szőlő- és gyümölcskultúrájával foglalkozni. Sajnos azt tapasztaltam, hogy az idők során eltűntek az olyan gazdaságok, amilyenek a szüleink korában voltak. Én még jól emlékszem, hogy milyen nagyszabású szőlő- és bortermelés folyt annak idején. Innen jött az ötlet, hogy összeszedem szüleink gyümölcsöskertjét. Elkezdtem járni a hegyet, annak minden részét, megnéztem, hogy az emberek mi mindent termesztettek, és hogy abból mi maradt meg napjainkra. Örömmel tapasztaltam, hogy nem veszett el minden, néhány év alatt ötven régi körte- és almafajta került elő. Mellettük csonthéjasok is, de azokat nem rendszereztem túl alaposan. Sokat beszélgettem a gazdákkal, és az általuk elmondottakat elfogadtam úgy, ahogy, ők mondták, nem javítottam ki őket a modern elméletekkel. Így nagyon alapos és tiszteletre méltó tudást sikerült összegyűjtenem.
Úgy tervezzük, ez lesz a „Szüleink gyümölcsöskertje”. És még egy dolog: már készül egy könyv, amelyben feldolgozom az összegyűjtött fajtákat. Örülök ennek az alsópáhoki történetnek, főleg azért, mert sikerült összehozni egy társaságot, amely a fajták kérdéseit boncolgatja. Bevallom, hogy leginkább idős emberekről van szó, de szeretnénk mielőbb és minél nagyobb számban bevonni ebbe a fiatalokat is.
Szabó István a klímaváltozás régi fajtákra gyakorolt hatásait is kutatja. Azt mondja, sajnos vannak ilyenek.
Gondot okoz a klímaváltozás a kaszálókon is. Nálunk régen szinte örökzöldek voltak, azonban az utóbbi 20 évben szárazságtól szenvednek, kiszáradnak. Mérhető a dolog, és bizony azt mondom, hogy a klímaváltozás ügyében nem szabad a csodában bízni. Ha szükséges, igenis öntözni kell. Ez felveti a vízgazdálkodás kérdését. Akkor lennék nyugodt, ha a mezőgazdaságban megfelelő mennyiségű vizet lehetne felhasználni. Sajnos a prognózisok rosszak. Van olyan előrejelzés, amely szerint Magyarország 50 év múlva nem lesz alkalmas burgonyatermesztésre a vízhiány és a felmelegedés miatt. Akad, aki azt mondja, hogy a szőlőtermesztés is veszélybe kerülhet, a szőlő- és gyümölcstermesztő területek kontinentális átrendeződése miatt. Az elsivatagosodás szigetszerűen jelentkezik. Sajnos kevés a csapadék. Vasban és Zalában például a korábbi 800-1000 milliméter helyett 300 milliméter esett tavaly, ráadásul a megoszlása sem jó. De ahol régen 500 milliméter hullott, ott is kevés ez a 300 milliméter.
A professzor a gondok ellenére örvendetesnek tartja, hogy Magyarországon sokan foglalkoznak mezőgazdasági termeléssel, és hogy többen vannak köztük a kisebb területeken gazdálkodók.
– Sokat gondolkodtam a környezet, a természet és a mezőgazdaság kapcsolatán. Egy EU-tanulmányban azt írták, hogy a magyar parasztság létszáma erőteljesen fogy, és ennek az a következménye, hogy velük együtt a tájépítő vidéki kultúra is kivész. Akadt olyan vélemény is, miszerint a magyar társadalom „paraszttalanítása” befejeződött.
A vidék- és falufejlesztéssel igyekeznek elérni a népességmegtartást. Azt mondom, hogy nem feltétlenül az intenzív urbanizáció a fontos. Annak idején, mikor a vidékfejlesztési programok elindultak, nagy szerepet kaptak bennük a gazdasági és pénzügyi képzések, míg a természeti értékek oktatása elmaradt. Bár ez később némiképp változott, ez utóbbi képzések mégis csak elszigetelten működnek. Ennek ellenére örülök neki, hogy falufejlesztő programokban értékeik megőrzésére törekednek a települések. Ez a jövőt jelentheti – zárta gondolatait Szabó István.
