0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. július 17.

A földek emberei

A munka öröméből, hogy hasznot hajtunk, hogy szép, amit csinálunk, eleinte semmit sem vettem észre. Minden ridegnek látszott, koszos volt, szúrt és fájt. A deréktáj igazi veszélyzóna. Életem első igazi paprikaszedésén, amikor alig tízévesen megkaptam a felnőtteknek járó duplasort és az ezzel járó felelősséget (egy szem nem sok, annyi nem maradhatott száron), apám, beavatásul, gúnyt űzött belőlem.

Engedékenyen azzal kecsegtetett, hogy nem kapok újabb sorokat, ha annak a kettőnek, aminek felelős gazdája vagyok, a végére érek. Mehetek is haza. Hajnal hat óra volt, és mi már kint voltunk a határban, a szemem benőve, marta az álom, pislogva körbenéztem, és mindenki nyájasan, beleegyezően mosolygott. Még csípős volt az idő, Vásárhely felől lassan felküzdötte magát az égre a nap, és én megnyugodtam: nem lesz ez a „szedés dolog” olyan vészes. Az alföldi határban akkoriban végtelen sorokat vetettek, a többiek sem kaptak újabb sort, ők is felülhettek roskatag biciklijükre, ha megtört derékkal, zöldre koszlott ujjakkal egyszer kiértek a végén. A tenger végtelensége és kegyetlensége hullámzott ott, a hűvös őszi szellő sem tudta csak úgy átszaladni.

Tíz órakor, amikor először megálltunk pihenni, még a negyedénél sem jártunk, és apám ugatva nevetett rajtam, mert neki is sajgott a dereka, és valami örömre szüksége volt.

Az évek aztán előbb a beszélgetések melegét hozták meg számomra. A közös munka alatt megnyílnak a szív tárnái, vacogós vallomások és kegyetlen, őszinte családi adomák kerülnek elő, a test hajlong, fárad, küzd, és egyszer csak feltódulnak az emlékek, a sérelmek, az örömök. Úgy, ahogy soha máskor. Mert az asztalnál nálunk általában a férfiak vitték a szót, és ittak, de a földön a nők is jobban szóhoz jutottak, ott az ő szavaiknak is volt súlya. És a nők mindig másképpen emlékeztek. Ha Böbe nagynéném mondta el, valahogy minden kisebbnek, kopottabbnak és törékenyebbnek látszott, mint Márton nagybátyám nagyvonalú és gátlástalan meséiben. Nem beszélve apám hőstetteiről, akit még asztalnál, ital mellett is megmosolyogtak, mert már a levegővételében volt valami színpadias.

És én kárörvendve élveztem az asszonyok pőre őszinteségét, részvétlen humorát: ahogy a hajlongás törte a testet, úgy gyűrték egyre jobban össze a férfiak kisimogatott, átemlékezett történeteit.

Féltékeny nevetések, kacsintások múlatták a közös időt, duhaj őszinteség lebegett be minket. Azt hiszem, ezeken a nagy közös meséléseken, az együtt végzett munka kíméletlen, mégis gyönyörű idejében vettem észre, hogy semmire sincs objektív válasz, és nincsenek az életnek igazságai. Hogy mindenben magamnak kell majd hinnem, mert ahány tanú, annyi indulat.

Már zsákos voltam, akkoriban apám már ritkán járt ki a földekre, Fehér-özönt szedtünk fóliában, amit a boltban tv-paprikának neveztek (mi ritkán ettünk olyasmit, eszembe se jutott, hogy azért, mert „tölteni való” volna), és a sorból kiérve, ahogy ládába borítottam a zsákot, és kiszédült a temérdek érett, hízott, egészséges paprika, vettem észre, hogy büszke vagyok. Hogy szép. És hogy én ismerem ezeket a töveket, láttam őket éppen kikelve asztalon, növendék korukban, később szikkadtan rogyadozni fiatal palántaként, vagy ahogy felfutottak a drótok pókhálóján. Örültem a tiszta soroknak, ha végeztünk a kapálással. És ahogy megéreztem a temérdek paprika különös illatát – amit manapság, néha a piacon felfedezek még, mert minden zöldségnek más aromája van, együtt adnak valami pluszt, ami beég a gazda orrába, csiklandozza a büszkeségét, hogy az a gyönge, kecses szár milyen sok termést megnevel –, szóval akkor boldog voltam.

És akkor azt is megértettem, mégiscsak kiválasztottság, hogy oda születtem, hogy paraszt vagyok.

Hogy semmink sincsen, és minden napot a nulláról kell elkezdeni. Mert ennyi fájdalom, küzdés és verejték között szépséget csak az láthat, akit megérint valami kegyelem. És az életben olyan kevésszer lehet belátni Isten függönye mögé, de egy ilyen pillanatban meg lehet érteni abból valamit, mivégre ez az egész. Még ha a földek emberei korán is halnak, és az iskolabusz meg a betegszállító között alig néhány szűkös évtized jár, de ezekkel az apró kacsintásokkal, sóhajtásokkal üzen az ég, suttog valamit a földek emberének fülébe. Talán azt, hogy a küzdelem, a lemondás, az akarás közel van hozzá, és az áthajtott, végiggürizett évtizedek nemcsak tisztességet adnak és jó szívet, de egy különös, ösztönös és mély bölcsesség jár azoknak, akik ennyi métely és fájdalom között képesek meglátni a maga elől is bújkáló, szégyenlős élet szépségét.

Grecsó Krisztián kortárs író tárcája a Nők Lapjában jelent meg.

Forrás: Nők Lapja