Fog-e havazni, esni vagy hideg lesz-e, ezek az összetevők nagyban befolyásolják a levágott sertés feldolgozásának lehetőségeit. A szomoriakat kegyébe fogadta az időjárás, téli napsütésben, száraz időben folyhatott a munka.
A házigazdánk már napokkal az esemény előtt előkészítette a helyszínt, a szükséges eszközöket, szerszámokat.
Előkerültek a disznóvágási kellékek: üst, üstház, keverő, pörzsölő, fogók, hastók, rénfa, véndők…, de legalább ilyen fontos a napindító pálinka.
Az ölés napjának reggelén megérkezett a másik főszereplő, József böllér, aki szakmájának elismert mestere. Ahogyan a szokás megkívánja, a napot pálinkával kezdtük, ami segít átélni a hideg téli reggelt.
A malac leölésére a „technikai fejlődés” során kialakult több módszer is lehetőséget ad.
Mesterünk elektromos árammal kábította el az állatot, majd nekigyürkőztek a férfiak – rokonok, barátok – , hogy együttes erővel fogják le az állatot, még a böllér leszúrja.
Első lépésként bekerült a disznó a kádba, s jött a forró víz, a kaparás, hogy a szőrt tokostól el lehessen távolítani. Forrázásnál két lánc segítségével forgattuk a disznót a vízben. Azt követte a pörzsölés, így a leölt disznót szőrétől megszabadítottuk. Az 1920-as évekig szalmával perzseltek, majd ezt követte a fatüzelésű, kézi hajtású, széllapátos perzselők használata.
Az 1970-es évektől – akárcsak esetünkben – PB gázlánggal perzselnek.
Innen irány az ugyancsak modern “rénfa”, azaz egy bobcat targonca emelővillája.
Magyarországon a sertés bontásának két fő változata alakult ki: a karajra bontás és az orjára bontás. Karajra bontáskor – ahogyan ez a Treszl családnál is történt – az állat testét a hátsó lábainál fogva felakasztották, nagy tapasztalatú böllérünk a hasát felnyitotta, beleit, zsigereit kiemelte, a húst az anatómiának és a felhasználási hagyományoknak megfelelően darabolta, majd a gerincoszlopot középen bárddal kettéhasította.
A pincében a hús felkerült a „hastokra”, azaz egy erős asztalra, s a szakavatott kezek alatt – és a böllér útmutatása mellett – az „alkatrészeket” a feldolgozási célnak megfelelően szétválogattuk, méretre vágtuk.
A szorgoskodáshoz az időjárásnak megfelelően forraltbor és tréfálkozás adta a kíséretet.
Kis szusszanás után jött a kolbásztöltés. Mesterünk azt mondta, hogy a kolbászt kivéve mindig a háziak ízlése a mérvadó, ugyanakkor a sót mérni kell. A só nem csak ízesít hanem tartósít is. Eközben a már korábban megfőtt fejet csontoztuk ki, daráltuk a tüdőt, a májat minden hurkának valót és bent hatalmas lábosban dinsztelődött a hagyma. Külön válogattuk a hurkába és a disznósajtba kerülő alkatrészeket, hogy zsíros kézzel kötözzük a betöltött alapanyagokat.
A hurka megabálása kényes művelet, mert a vizet 80 fokon kell tartani ugyanis, ha forr, akkor kifakadhat a hurkabél és kifolyik a töltelék. Viszont kellő ideig kell főzni hiszen nyers alapanyagok is vannak benne.
Utolsó műveletek egyike a zsírszalonna kisütése, ami szintén nagy figyelmet igénylő tudomány. Végére maradt a sózás, a sonkának, szalonnának valók előkészítése.
Azt gondolhatnánk, eddig tartott egy disznóvágás de még korántsem volt vége, jött az esti lakoma. Persze az ember úgy el van már telve a zsírtól, a kóstolástól meg a néhány négyzetméter bőrke megevésétől, hogy csak unszolásra tud fogyasztani, de minden olyan csábító és friss, hogy lehetetlen ellenállni.
A disznótor nagy munka, de egyben kisebb családi ünnep is. Nem véletlen, hogy a sürgés-forgásban előkerültek a rokonok, barátok, szomszédok, hogy kétkezi munkával, vagy legalább egy-egy szép szóval, friss süteménnyel bíztassák a háziakat.
