0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 24.

Borászba oltott vadász

Szekszárdot a hét domb és a bor városának tartják a helybeliek. A borvidéken az 1970-es évek óta önállóan borászkodó Vesztergombi Ferenc 1993-ban az elsők között érdemelte ki az Év bortermelője címet. Szekszárd Város Díszpolgára, boraival pedig már számtalan hazai és nemzetközi díjat nyert. Nemcsak a szőlővel, borral foglalkozik, hanem a természet is közel áll hozzá, kirándulni, cserkelni jár, ahol nem a puskaropogás számít, hanem maga az erdő.

Az elismert szakemberrel a sióparti pincészetében ültünk le beszélgetni.

„A természetjárás és a természet folyamatainak megismerése különleges élmény, ami számomra összefér a vadászattal. Éppen ötven éve fogtam először puskát a kezembe, azaz fél évszázada van hivatalosan engedélyem”, előzte meg kérdésemet.

Apósa erdész volt a Cserhátban, általa ismerte meg az erdőt, a vadászatot, bár bevallása szerint a vadászat attól kezdve érdekelte, hogy gyerekként megtanulta a betűket. A nagy magyar vadászírók (köztük Széchenyi Zsigmond, Fekete István, Kittenberger Kálmán) összes művét elolvasta, amihez hozzájutott a könyvesboltokban.

Annak, aki egész évben a szőlőben, a pincében dolgozik, a legjobb kikapcsolódás az erdőjárás.

„Sokszor kérdezem magamat, mi a csudának cipelem a puskát, mert úgysem használom. A kezdetektől fogva azt a vadászatot szerettem, amikor kimentünk az erdőbe, jártuk az ösvényeket, váltókat, figyeltük az ott élő állatok természetét, mozgását.

Természetesen ilyenkor a vadászvér is előkerül, ám vitathatatlanul legszebb vadászzsákmány maga az élmény”, hangsúlyozta a borászba oltott vadász. Régóta járja a vadászösvényeket, de volt az életében olyan időszak, amikor a napi feladatok, otthoni teendők mellett nem jutott idő a vadászatra.

„Eleinte Cegléd és Nagykőrös között elsősorban apróvadas vadászatokon vettem részt. Aztán elköltöztünk Szekszárdra, és jó néhány évig csak akkor voltam kint az erdőn, ha hazamentünk a feleségem szüleihez”, mesélte.

Kedvenc évszaka az ősz, leginkább az erdő színei, és persze a természet különleges csemegéi miatt is: barangolása során kökényt, csipkebogyót, gombákat gyűjt a zsebébe. A telet akkor szereti, ha hó fedi az erdőt. Elnyeli a hangot, szinte tapintani lehet a csöndet. „Ha egy pici holdvilág is van hozzá, és a szálerdőben cserkelve feltűnik egy konda, az még ötven év után is felpezsdíti az emberben a vért”, ecsetelte, hogy akár egy órát is sétál, figyeli, hogyan mozog körülötte a vadvilág.

Barátok meghívására volt szerencséje az ország jó néhány erdejében járni. Vadászott a Börzsönyben, a Vértesben, a Pilisben, a Magas-Bakonyban, a Kab-hegyen és az utolsó magyar királyi vadászterületre, Gödöllőre is eljutott. Azonban vadászélete egyik kedvenc időszakának tartja a cserhátit; no nem azért, mert akkor sok vadat elejtett, hanem mert állt ott egy amolyan régi típusú vadászház az erdő közepén – benne előszoba, fürdőszoba lavórral, és egy fás sparhelt –, ahol esténként az idős vadászok, erdőjáró emberek izgalmas történeteit hallgatta.

„Amikor szőlész-borászként végeztem, elsősorban borászként szerettem volna dolgozni.

Egy pincemesteri állás felhívására jelentkezve jutottam el Csemőre, amiről korábban azt se tudtam, hogy létezik. Volt egy Pannóniám, elmotoroztam oda, és sikerült megegyezni az akkori vezetőkkel, így hét évig dolgoztam ott.” Ezen a helyen érzett rá az alföldi erdők szépségére. Bár az új telepítésű nyárasok nem lopták be magukat a szívébe, ellentétben az öreg tölgyesekkel. A Tolnai dombokhoz szokott szemének lapos a vidék, az erdőben járva azonban ez már nem igazán tűnik föl.

„Ahogy jár fölöttem az idő, az alföldi laposabb erdők könnyebben járhatók. A szekszárdi dombok emelkedői tudnak meglepetést okozni a cserkelés során, amelyik úton pár évvel ezelőtt még simán jöttem-mentem, mintha meghosszabbodott volna, és ugyanazt a lejtőt is meredekebbnek érzem. Még igyekszem fölkaptatni egy-egy ilyen dombnál, nem futtából, szép lassan, módszeresen”, fogalmazott önironikusan.

Már az Alföldön is izgatta a bor és a fa kapcsolata, Szekszárdra hazatérve pedig még inkább foglalkoztatta ez a téma. Abban az időben kezdett divatba jönni a barrique hordók használata, és ő is igyekezett egy picit a saját elképzelése szerint válogatni a magyar tölgyek közül. A jelentősebb borászatok elsősorban ma is mecseki, illetve zempléni tölgyet használnak. Volt olyan év, amikor egy mecseknádasdi kádár választott ki számára több tölgyfát a Tamási Erdészet területén lévő tölgyesekből, és abból készítettek jó néhány hordót. A kísérlet abbamaradt, mert az idős kádár mester hosszú távon nem tudott együttműködni. Pedig érdekes lett volna foglalkozni azzal az összefüggéssel, hogy miként befolyásolja a hordó tulajdonságait, hogy a felhasznált fa hol termett, melyik területen élt.

„Szívesen sétálok a szőlőkben, ez is egy nagy élő közösség, amiben rovarok, növények, madarak, vadállatok élnek.

Időnként bosszankodok, mert megtúrta az ültetvényt a vaddisznó, később még jobban mérgelődök, amikor megeszi a szarvas a Malbec, a Merlot szőlőt. Akkor megígérem nekik, hogy itt vége a barátságnak, legközelebb viszem a puskát.

Aztán mindig beletörődöm, hogy hát valamennyi nekik is jár a termésből. Csabi fiamék közel laknak a szőlőhegyhez, sokat fölkirándulnak, és gyakorta találkoznak ők is vaddisznóval, őzzel, dámmal, gímmel. Az unokák nagy lelkesen mesélik, ha láttak egy dámbikát, múltkor pedig előttünk öt méterre három vaddisznó ment át az úton”, avat be a hétköznapokba. Úgy tartja, a szőlő is a természet része, de sokkal jobban érdekli, hogy lát-e katicabogarat az ültetvényben. Ha van benne, akkor megnyugszik, hogy nem vitték túlzásba a növényvédelmet. Az egyik kedvenc vasárnap délelőtti programja, hogy amíg megfő otthon az ebéd, jár egyet a szőlőben, ez szinte ugyanúgy kikapcsolja, mint az erdei séta.

„A kedvenc vadam a vaddisznó, és majdnem mindegy, hogy kicsi vagy nagy. Maga a helyzet legyen kivételes. A másik pedig a gímszarvas, a magyar erdők királya. Az őszi bőgés időszaka olyan különleges élmény, amit nem lehet leírni. Nekem volt szerencsém látni egy bőgő bikát, éppen akkor bukkant elő, amikor feljött a nap a gerinc fölé. Aki ilyet még nem látott, az nem tudja, hogy miről szól a vadászat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni”, fogalmazta meg Vesztergombi Ferenc.

Forrás: A Mi Erdőnk