0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 24.

Az alföldi erdők reményteljes fája

A klímaváltozás miatti félelmek korában az Alföld erdeinek egyik hosszú távon is reményteljes fafaja a vénic szil, amelynek komoly károsítója (egyelőre) nincs.

Az Országos Erdészeti Egyesület 1996 óta választja meg az év fafaját, 2013 óta viszont nyílt online szavazáson dönthetnek az erdő- és természetszeretők, melyik fafaj legyen az év fája. A tizedik online szavazáson a mozgalom kuratóriuma által megadott három fafaj közül a vénic szil kapta a legtöbb voksot, így megelőzte a kecskefűzet és a rezgőnyárt.

A vénic szil (Ulmus laevis) elsősorban az árterekhez kötődő szilfajunk, amelynek élettere a folyószabályozások, az ártéri ligeterdők jelentős részének kiirtása, illetve átalakítása miatt lényegesen lecsökkent, pedig számos kihívásra megoldást nyújthatna a telepítése.

Ezért is véli úgy az egyesület, hogy a vénic szilre érdemes újra ráirányítani a figyelmet.

A szil nemzetség viszonylag fajszegény, az újabb botanikai irodalom szerint az elfogadott fajok száma 30 körüli. A szilek ennek ellenére rendkívül formagazdagok, a fajok közötti határok sok esetben elmosódnak az erős hibridizációs képességük miatt. Európában csak három faj őshonos, de a vénic szil a másik kettővel (mezei szil, hegyi szil) nem képes hibrideket létrehozni.

Ideális termőhelyen akár 200-300 évig is élhet, a magassága pedig elérheti a 35-40 métert.

Törzse szabálytalan, erős oldalágakkal, koronája idősebb korban kerekded, szabad állásban oldalágai le- vagy visszahajlók. Szürkésbarna kérge sokáig sima, majd idősebb korban hálózatosan repedezett, szélükön visszahajló kéregcserepekkel. A vesszőn váltakozva állnak a rügyek, a hajtás felszíne barna vagy vörösbarna, apró, de markáns lenticellákkal; nyárra lekopaszodik.

A levelek elliptikusak vagy széles visszás-tojásdadok, gyakran erősen aszimmetrikus vállúak, a levélnyél 5-10 milliméter hosszú. Az 5-15 centiméter hosszú levéllemez vékony, felül kopasz (vagy gyorsan lekopaszodó) és fénylő, fonákán lágy, hosszú szőrös.

A levél széle durván, kétszeresen fogazott, a fogak csúcsa általában sarlószerűen a levélcsúcs felé hajlik.

A virágok hosszú kocsányon csüngenek, az ovális lependéktermés a másik két honos szilfajénál jóval kisebb, 10-15 milliméter hosszú, éle sűrűn, hosszan pillás. Korán, jóval lombfakadás előtt virágzik, a termések május elejére-közepére érnek. A fák 20-30 éves korukban kezdenek teremni.

A vénic szil kontinentális súlypontú európai faj. Kelet-Európában és Közép-Európa keleti részén gyakori, meghatározó jelentőségű, az Ural térségében kismértékben Ázsiába is átlép.

A fajt elsősorban fásításokban parkokban, ritkábban erdészeti céllal telepítik.

Az európai szilpopulációkat letaroló, több hullámban érkező, ázsiai honosságú gombafajok (Ophiostoma spp.) fertőzése révén terjedő szilfavész a vénic szilt kevéssé érintette, pedig a faj csupán minimálisan rezisztens a fertőzéssel szemben. Kérgének kesernyés ízű alnulin triterpén-tartalma miatt azonban a gomba vektorainak számító szúfajok nem kedvelik, így a fertőzés nem juthat be a fatestbe.

Magyarországon a síkvidék fája. Összefüggő előfordulását az alföldi vízrendezések és erdőirtások erősen felszaggatták, tömbösen ma már csak ott fordul elő, ahol a ligeterdők még nagy kiterjedésűek (pl. Szatmár-Beregi-sík, Körös-vidék, Drávamenti-sík, Szigetköz, Rábaköz). Dombvidékeink közül jelentős állományai vannak az Ipoly völgyében, Belső-Somogy homokvidékén és a Rába mentén.

A fajt gyakran ültetik mezővédő fásításokban, így olyan, antropogén okból fátlan területekre is visszakerült az Alföldön, ahol már nincsenek is természetes élőhelyei.

A hegyvidéki előfordulások egy részét őshonosság szempontjából már nem lehet tisztázni a dekorációs céllal ültetett egyedek miatt.

Tudta-e?

A nemzetség magyar neve ősi, finnugor eredetű, már a 11. századi okiratokban is szerepel, többek közt a Tihanyi Bencés Apátság alapítólevelében. Latin fajneve (laevis) pedig a felső oldalán sima (nem érdes) levelére utal.

 

A vénic szil jól tűri a klíma kontinentális jellegű szélsőségeit (téli fagyok, nyári aszályok, tartósan alacsony relatív páratartalom), amennyiben számára megfelelő termőhelyet talál, ilyenek az állandó vagy időszakos vízhatás alatt álló ártéri és lápi erdei, illetve a magas talajvizű homoki élőhelyek.

A klímaváltozás miatti félelmek korában az Alföld erdeinek egyik hosszú távon is reményteljes fafaja, amelynek komoly károsítója (egyelőre) nincs, fatermesztési potenciálját és ökológiai szerepét messze alábecsülik, aminek oka, hogy nem ismerik megfelelően – egy fafaj, amely kis odafigyeléssel számos kihívásra választ jelenthet.

Legszebb előfordulásai a keményfás ligeterdőkben találhatók, ahol hasonló ökológiai igényű fajokkal (pl. kocsányos tölgy, magyar és/vagy magas kőris, mezei juhar, mezei szil) társul. Szálanként megjelenik a gyertyános-kocsányos tölgyesekben és gyöngyvirágos tölgyesekben, ahol a talajvízszint még elérhető mélységben van, illetve a puhafás ligeterdők (ritkán az égerligetek) magasabb fekvésű részein is – a vízborítást jobban viseli, mint a mezei szil.

Az állományokban a felső lombszintbe is feltörhet: ahol nincs szigorú, tölgy- vagy kőrisközpontú vágásos gazdálkodás, ott ez gyakran megfigyelhető, de jó az árnytűrése, ezért a második lombszintben is jól érzi magát. Mezővédő erdősávokban, fásításokban gyakran nem megfelelő termőhelyre (pl. szárazabb, löszös talajokra) került, de ott is sokáig képes leárnyalni a talajt, viszont sokkal gyengébben fejlődik, és az idősebb kort ritkán éri meg.

Dr. Király Gergely
Soproni Egyetem, Erdőmérnöki Kar

 

Forrás: A Mi Erdőnk

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Magazin ajánló: