Az Országos Erdészeti Egyesület 1996 óta választja meg az év fafaját, 2013 óta viszont nyílt online szavazáson dönthetnek az erdő- és természetszeretők, melyik fafaj legyen az év fája. A tizedik online szavazáson a mozgalom kuratóriuma által megadott három fafaj közül a vénic szil kapta a legtöbb voksot, így megelőzte a kecskefűzet és a rezgőnyárt.

Ezért is véli úgy az egyesület, hogy a vénic szilre érdemes újra ráirányítani a figyelmet.

A szil nemzetség viszonylag fajszegény, az újabb botanikai irodalom szerint az elfogadott fajok száma 30 körüli. A szilek ennek ellenére rendkívül formagazdagok, a fajok közötti határok sok esetben elmosódnak az erős hibridizációs képességük miatt. Európában csak három faj őshonos, de a vénic szil a másik kettővel (mezei szil, hegyi szil) nem képes hibrideket létrehozni.

Törzse szabálytalan, erős oldalágakkal, koronája idősebb korban kerekded, szabad állásban oldalágai le- vagy visszahajlók. Szürkésbarna kérge sokáig sima, majd idősebb korban hálózatosan repedezett, szélükön visszahajló kéregcserepekkel. A vesszőn váltakozva állnak a rügyek, a hajtás felszíne barna vagy vörösbarna, apró, de markáns lenticellákkal; nyárra lekopaszodik.

A levelek elliptikusak vagy széles visszás-tojásdadok, gyakran erősen aszimmetrikus vállúak, a levélnyél 5-10 milliméter hosszú. Az 5-15 centiméter hosszú levéllemez vékony, felül kopasz (vagy gyorsan lekopaszodó) és fénylő, fonákán lágy, hosszú szőrös.

A virágok hosszú kocsányon csüngenek, az ovális lependéktermés a másik két honos szilfajénál jóval kisebb, 10-15 milliméter hosszú, éle sűrűn, hosszan pillás. Korán, jóval lombfakadás előtt virágzik, a termések május elejére-közepére érnek. A fák 20-30 éves korukban kezdenek teremni.

A vénic szil kontinentális súlypontú európai faj. Kelet-Európában és Közép-Európa keleti részén gyakori, meghatározó jelentőségű, az Ural térségében kismértékben Ázsiába is átlép.

Az európai szilpopulációkat letaroló, több hullámban érkező, ázsiai honosságú gombafajok (Ophiostoma spp.) fertőzése révén terjedő szilfavész a vénic szilt kevéssé érintette, pedig a faj csupán minimálisan rezisztens a fertőzéssel szemben. Kérgének kesernyés ízű alnulin triterpén-tartalma miatt azonban a gomba vektorainak számító szúfajok nem kedvelik, így a fertőzés nem juthat be a fatestbe.

Magyarországon a síkvidék fája. Összefüggő előfordulását az alföldi vízrendezések és erdőirtások erősen felszaggatták, tömbösen ma már csak ott fordul elő, ahol a ligeterdők még nagy kiterjedésűek (pl. Szatmár-Beregi-sík, Körös-vidék, Drávamenti-sík, Szigetköz, Rábaköz). Dombvidékeink közül jelentős állományai vannak az Ipoly völgyében, Belső-Somogy homokvidékén és a Rába mentén.

A hegyvidéki előfordulások egy részét őshonosság szempontjából már nem lehet tisztázni a dekorációs céllal ültetett egyedek miatt.

A vénic szil jól tűri a klíma kontinentális jellegű szélsőségeit (téli fagyok, nyári aszályok, tartósan alacsony relatív páratartalom), amennyiben számára megfelelő termőhelyet talál, ilyenek az állandó vagy időszakos vízhatás alatt álló ártéri és lápi erdei, illetve a magas talajvizű homoki élőhelyek.

Legszebb előfordulásai a keményfás ligeterdőkben találhatók, ahol hasonló ökológiai igényű fajokkal (pl. kocsányos tölgy, magyar és/vagy magas kőris, mezei juhar, mezei szil) társul. Szálanként megjelenik a gyertyános-kocsányos tölgyesekben és gyöngyvirágos tölgyesekben, ahol a talajvízszint még elérhető mélységben van, illetve a puhafás ligeterdők (ritkán az égerligetek) magasabb fekvésű részein is – a vízborítást jobban viseli, mint a mezei szil.

Az állományokban a felső lombszintbe is feltörhet: ahol nincs szigorú, tölgy- vagy kőrisközpontú vágásos gazdálkodás, ott ez gyakran megfigyelhető, de jó az árnytűrése, ezért a második lombszintben is jól érzi magát. Mezővédő erdősávokban, fásításokban gyakran nem megfelelő termőhelyre (pl. szárazabb, löszös talajokra) került, de ott is sokáig képes leárnyalni a talajt, viszont sokkal gyengébben fejlődik, és az idősebb kort ritkán éri meg.

Dr. Király Gergely
Soproni Egyetem, Erdőmérnöki Kar