Tóth Zoltán vagyok, városból vidékre költözött tanár és háztáji gazdálkodó – mutatkozott be a pázmándi fiatalember, aki a Városból Vidékre blogot és Facebook-oldalt működteti, ahol hasznos tanácsokat ad az új életformához, a növénytermesztéstől az állattartáson át a mindennapokig. A jelenlegi helyzetről és tapasztalatairól kérdeztük.

Miért döntött úgy, hogy városból vidékre költözik? Volt valamilyen előzménye?

– Dédszüleim még paraszti kultúrában nevelkedtek, birtokosok voltak, de a kommunizmusban mindenüket elvették. De a vérük nem vált vízzé, a nagyszüleim ragaszkodtak az önellátáshoz, a paraszti életformához, még akkor is, amikor a főváros szélére, Budafokra kerültek, a XXII. kerületbe. Én már oda születtem. Mondhatják erre, hogy a városba, de akkor még igencsak vidékies volt a városrész. Az utcánkban földút volt, autó alig járt arra, nem volt vezetékes telefonunk, és gyep helyett még veteményes volt a környékbeli kertekben. A haszonállatok tartása is bevett szokás volt felénk, bár a fővároshoz tartoztunk. Feri bácsiék nyulaztak, Jóska bácsinak galambjai voltak, mi pedig tyúkosok voltunk. A nagyszüleim tyúkhúst és tojást árultak a környéknek. De azért volt disznónk és kacsánk is, és egy nagy veteményes. Hipermarketbe nemcsak azért nem jártunk, mert még nem volt, hanem mert nem volt rá szükségünk. Szinte minden élelmiszer megvolt abból, amit magunk termeltünk. Ebben nőttem fel, innen kaptam az alapokat, amiért életem végéig hálás leszek a családomnak.

Emiatt szép fokozatosan átköltözött a családunk Fejér megyébe, ahol megmaradtak az önálló életmód folytatásához szükséges körülmények. Én voltam az utolsó „városi mohikán” a családunkban, 37 évesen hagytam ott Budapestet. A mai napig szeretem a várost. Bevallom, mindig megdobban a szívem és elönt a nosztalgia, amikor Budafokon járok. De már nem mennék vissza. Most már egy kis faluban, Pázmándon vagyok otthon, itt alapítottam családot. Szeretem a zöld, élő vidéki környezetet. A város már nem hív, falun fogom leélni az életem.

Hogyan látja, hogy vál­tozott a „gyakorlat” az utóbbi években, évtizedek­ben? Vagyis mennyien vá­lasz­tották a vidéki életmódot a városi helyett? Kik ők elsősorban: idősebbek, középkorúak vagy fiatalok?

– Roppant érdekesnek tartom a dezurbanizáció folyamatát. Már a Covid-járvány előtt formálódott egy társadalmi csoport, amelynek a tagjaiban megszólalt valami, és a városi életformát otthagyva vidékre költöztek, de a covid alatt megsokszorozódott a kiköltözők száma.

Ahogy én látom, mindenféle korosztályból és háttérrel érkeznek, és tapasztalatom szerint nagy részük szellemi munkát végző, 30-50 közötti, családos vagy családot tervező ember.

Mit mondana, jobb-e a vidéki élet, mint a városi?

– Szerintem ilyesmit nem lehet megmondani, hogy a városi vagy a vidéki élet a jobb. Mindenki a maga értékrendje, vágyai, munkája, céljai szerint határozza meg, hogy neki melyik az ideális életforma. Egy festőművész barátom például imádja a várost, Ő oda tartozik, ott veszi körül a kultúra, a pezsgés, a művésztársai, Neki ott a helye. Aki a természet közelségére, szabadabb térre, fizikai dimenzióra vágyik, annak jobb élőhely a vidék.

Tapasztalatai szerint milyen okból költöztek ki azok, akik elhagyták a várost? Nyugalomra vágytak, vagy gazdálkodni szerettek volna? Esetleg mindkettő?

– Kutatási adatok nélkül nehéz erre válaszolni, de olyan témának tartom, amit érdemes volna egyetemi szinten vizsgálni. Teljesen vegyes képet látok magam körül. Van, aki csak egy kis saját kertre vágyik, ahová ki tud ülni, és ez vidéken olcsóbban elérhető, mint a kertvárosban. Akad, akit a félelem motivált, például megijedt a bezártságtól a covid alatt, vagy aggasztják a világban zajló folyamatok. Utóbbiak a vidéket biztonságosabbnak érzik, több lehetőséget látnak a túlélésre, ha nagyobb baj történne. Illetve van, aki azért jön, hogy önellátó lehessen.

Az állattartás, a veteményes gondozása, az összehangolódás a természettel viszont boldoggá teszi őket. Én közéjük tartozom.

Az eredeti vidéki lakosok hogyan jönnek ki a városból beköltözőkkel?

– Ez rendkívül kényes kérdés, a legtöbben legszívesebben nem beszélnek róla, pedig fontos volna. A mi falunkban – és ahogy hallom, más falvakban is – sok feszültség van a felszín alatt emiatt. Szeretünk ebben a témában általánosítani, pedig komplex kérdés. Egyrészt, a mai vidék már közel sem olyan, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt. A falusiak ugyan kertes házban élnek, de többségüknek városias szokásai vannak. Reggel elmennek dolgozni, este hazaérnek. Se állatok tartására, se veteményes gondozására, pláne befőzésre, kenyérsütésre és aszalásra nincs se energiájuk, se kedvük, se idejük, a paraszti kultúrához kapcsolódó mindenféle szokásokról nem is beszélve.

Pedig sokan, akik városból költöztek falura, ezeket az értékeket keresték, és csalódottak, amikor fokozatosan rájönnek, hogy a gyerekkoruk nyarain a nagy­anyjuknál látott vidék már nem létezik.

A vidékiek azért csalódottak, mert a gyerekeik nem akarnak falun maradni, elköltöznek városba, és mert idegenek telepednek be helyettük, új szokásokat hozva, és sok esetben máshogy gondolkozva. Ezek azok a pontok, ahol csiszolódni, beszélgetni, megérteni, középutat választani kell. Nem könnyű feladat, de bele kell tenni az energiát, hiszen továbbra is sokan költöznek falvakba a városból. A városi embernek alkalmazkodnia kell, elfogadni a falusi szokásokat, időt adni az ott élőknek, hogy elfogadják. A vidéki embernek pedig nyitott szívvel, szeretettel kell fordulni az odaköltöző felé, segíteni a beilleszkedésben tapasztalataival és az igazi vidéki vendégszeretettel. Emiatt is kezdtem ezzel a témával foglalkozni, próbálom megérteni a folyamatot, összefüggéseket, szeretek erről beszélgetni, gondolkozni és írni. Mindazonáltal optimista is vagyok.

Idővel a vidéki és a városi ember is összeszokik, megértik egymást és a jót keresik egymásban a különbözőségek helyett. Bízom benne, hogy ehhez én is hozzá tudtam tenni egy kicsit.

Mit tanácsolna annak, aki a növénytermesztés vagy az állattartás mellett döntött?

– A jó hírem, hogy a természet mindig ezerszeresen visszaadja az általunk belefektetett energiát. Gondoljunk bele, hogy amikor egy apró paradicsommagot elteszünk a földbe, abból az egy magból 5 kilogramm paradicsomot kaphatunk vissza. Aki ebbe belevág, az általában bele is szeret. Amikor valaki belekóstol életében először a maga termelte élelmiszerbe, utána már semmi sem lesz olyan finom, mint a sajátja. Ha valami tanácsot kellene adnom, azt mondanám, hogy tartsuk be a kevesebb a több és a fokozatosság elvét az indulásnál.

Aki rögtön hatalmas veteményest épít, vagy aki mindenféle extra mélymulcsos technológiával kezd és beszerez egy sereg jószágot, amilyet még soha nem tartott, valószínűleg nagyot fog csalódni. Kezdésnek elég a kisebb veteményes, egyszerű hagyományos módszerrel művelve, meg esetleg pár tyúk. Aztán ezt évről évre fejleszteni lehet, ahogy sokasodnak a tapasztalatok. Én minden évben kipróbálok valamilyen új kertészeti technikát vagy egy új jószág tartását, aztán van, amelyiket elengedem, és van, amelyiket megtartom. Mindenkinek a maga útját kell járnia, és ehhez a szívünk a legjobb útmutató, no meg a portánk produkálta eredmények.