A jégkorszakban született a Duna–Tisza közi homokhátság a Kárpát-medencében szabadon folyó Duna nagy tömegű hordalékából. A szél állandóan mozgatta a növénytakaró nélküli homoktengert, mígnem akácfák telepítésével megkezdték megkötését. A homok az 1800-as évek végén, a filoxéravész idején igen értékes terület lett, mert a puha testű kártevő nem bírt benne megmaradni, járatai beomlottak.

Az 1883-ban alapított Miklóstelepen a kor igényeinek megfelelően kialakított híres mintatelep sok évtizeden át szolgálta a szőlőtermesztést és borászatot, főként az ország homokos területein.

Miklóstelep Kecskemét határában az Úrihegy homokos területén található, hírneve a filoxéravészhez kötődik. Sokszor említjük, és sokat szólunk a filoxéráról, ami nem véletlen, hiszen ez a rovar az 1800-as évek végén egész Európában, Magyarországon is nagy területeken pusztította ki a saját gyökéren élő szőlőtőkéket, miközben a vincellérek a borászokkal együtt nincstelenné lettek. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium, élén Darányi Ignác miniszterrel, küzdött a rovar pusztítása, a károk csökkentése érdekében. Meg kellett ismerni az Észak-Amerikából bekerült, még ismeretlen rovart és az ellene való védekezést. A kártevő populációját több-kevesebb sikerrel próbálták gyéríteni vizes árasztással, szénkénegezéssel.

Ez csak részbeni, bár jelentős védelem volt, amíg rájöttek, hogy vannak filoxérával szemben ellenálló alanyok, s azokra oltva a nemes fajtát, az oltvány a szőlő végérvényes biológiai védelmét adta.

Ingyen adta a város

Magyarországon a földművelésügyi miniszter Miklósvári Miklós Gyula (1832–1894) borászati kormánybiztost bízta meg a Kárpát-medence homokos talajainak felderítésével és a kiválasztott talajon egy mintatelep létesítésével. Három helyen, Somogyban, a Nyírségben és a Duna–Tisza közén talált nagyobb felületű homoktalajokat. Közülük a Kecskemét környéki területeket tartotta alkalmasnak szőlőültetvények létesítésére.

Kecskemét polgármesterével, Lestár Péterrel tárgyalt a kiválasztott homokterületek megvásárlásáról, és 1883. április 6-án megegyeztek a város külterületén (Szarkás és Úrihegy között) lévő földek szőlővel történő hasznosításáról.

Az 1883-as közgyűlési jegyzőkönyv szerint a bizottságot Lestár Péter polgármester vezette, és ő felügyelte a telep kialakítását és működtetését. A város vezetése kérte a filoxérától mentes szaporítóanyag előállítását, és azt, hogy annak 6%-át ingyen adják a város lakóinak, akik abból törzsültetvényt létesítenek. A jegyzőkönyv arról is szól, hogy amennyiben a telep befejezte működését, akkor Kecskemét város gondoskodjon a további működtetéséről. Közben (1932-ben) a város vezetése 97 holdat visszavett a teleptől és kártalanítás címen kiosztotta a kisparasztok között. A kísérleti telepet 1883. áprilisban adták át hivatalosan, és szeptembertől megkezdte működését. Miklósvári Miklós Gyulát a telep létrehozásának gondolatáért 1884. december 5-én Kecskemét város díszpolgárává választották és a telepet róla nevezték el. Később rá való tisztelettel emlékoszlopot, azon fehér carrarai márványból róla készült féldomborművet állítottak. Ez az emlékhely még ma is a telepen van.

Munkáját neves szakemberek segítették, köztük Petrovics István királyi borászati felügyelő és id. Pettenkoffer Sándor szaktanár. Koritsánszky után Kecskeméthy Géza igazgató építette fel 1901-ben a palotaszerű vincellérképzőt Belák János kecskeméti főmérnök tervei alapján. 1920-tól a területén működő kétéves vincellérképzőt Bernhardt Rezső szakigazgató alakította át szőlészeti és borászati szakiskolává, ahol évente 20-25 ifjú végzett.

Ez hároméves szakképzés keretében történt úgy, hogy a diákok egy évet Miklóstelepen, egy évet Tarcalon, egyet pedig Budafokon tanultak és végezték gyakorlataikat. Bernhardt Rezső halála után 1932–1942 között Debszky Béla, 1946-ig Réthy Aladár, majd Bényei Gyula került az igazgatói székbe. 1943–1946 között Bíró Károlyt állították a telep és az iskola élére.

Fajtagyűjtemény a homokon

A telepen 450 fajtával létesítettek gyűjteményt, a szőlőt telepíteni vágyók megismerhették, tanulmányozhatták a hazai és külföldi szőlőfajtákat, azok viselkedését homoktalajon. A homoki szőlőkultúra kialakításához a telepítések előkészületeivel (újszerű földgyalu), a termesztési technológiákkal (művelésmód, ápolási munkák, szerves és műtrágyázás) kapcsolatos kísérleteket állítottak be. A telepen irodákhoz, később iskolai oktatáshoz és a diákok elhelyezéséhez nagyon szép házakat építettek, s köréjük parkokat létesítettek.

A feladatának megfelelően hamarosan százezres mennyiségben állítottak elő és adtak el filoxérától mentes, saját gyökerű dugványokat, és azokkal nagy szőlőültetvényeket telepítettek a Trianon előtti Magyarország homokos területein: a Duna-Tisza közén, a Bácska déli részén (Bácsalmáson, Jánoshalmán, Királyhalmán), illetve még délebbre, a Delibláti homokpuszta vidékén.

Jókai Mór író, egyben szőlőbarát, 1890-ben Miklóstelepről szerezte be szőlőskertjéhez a szaporítóanyagot, amelyet így jellemzett: „a kecskeméti telepről beszerzett vesszők 95%-a megmarad, a Franciaországból beszerzett szőlővesszőknek csak 50%-a”.

Miklóstelepnek híre ment. Hazánkból és külföldről látogatók érkeztek és rácsodálkoztak a homoki szőlőtermesztés sikereire. Tanulmányozták a fajtagyűjteményt, amit később, 1974-ben egy átszervezés miatt a nemesítők szívfájdalmára budapesti irányítással megszüntettek.

Látva a szép eredményeket, Mathiász János a Kassa melletti, filoxérától féltve őrzött fajtagyűjteményét Kecskemét északi határába, a katonatelepi homokra mentette 1896-ban, és kialakította híres csemegeszőlő-telepét.

Átszervezések sora

A két világháború idején a telep működése és fejlődése csorbát szenvedett. A második világháború gyökeresen megzavarta az ott folytatott munkát és az oktatást. A magyar kormány utasítására 1944 októberében Kecskemét város vezetése elrendelte Miklóstelep kiürítését, és azt megbízható szőlőmunkásokra hagyták, a vezetők pedig a Dunántúlra, Tósokberéndbe (ma Ajka városrésze) települtek. A szőlő és a pince szabad préda lett. 1945 májusában tértek vissza a kiüresített mintatelepre a vezetők, és a hároméves gazdasági tervvel megkezdődött Miklóstelep újraélesztése.

Már 1942-től, Bíró Károly vezetésével megkezdődött a borszőlőfajták keresztezéses neme­sítése, ami megszakadt, és csak a második világháború után folytatódott. Ugyanitt 1947-től 1949-ig Kozma Pál akadémikus kezdte el a Kadarka szelekciós nemesítését és virágbiológiai kutatásait, valamint kísérleteivel megalapozta az általa kidolgozott klóntípus-szelekció módszerét. A támoga­tásból berendezték a szakiskolát, felszerelték műszerekkel és újra lehetővé vált az oktatás.

Miklóstelep 1949-ben elveszítette ön­állóságát, a budapesti Ampelológiai Intézet jogutódjához, a Szőlészeti Kutató Intézethez csatolták. A folyamatos kutatást az is megszakította, hogy az 1950-es években politikai okok miatt felmentették állásából Bognár Károlyt, a telep vezetőjét. 1953-ban Horváth Sándor került az intézmény élére, és egészen 1970-ig vezette azt. Kialakította a Homoki Osztályt, a terület bővítéséhez Kerekegyházán 120 kataszteri holdas termékeny homokterületet vásárolt, s ezzel fellendítette a termelést. 1972-ben három kutatási telepből (Katonatelep, Lakitelek és Miklóstelep) megalakították a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet Kecskeméti Állomását lakiteleki székhellyel. Az állomás igazgatója Szegedi Sándor, tudományos osztályvezetője Füri József, műszaki és közgazdasági osztályvezetője Elek Gyula lett, aki egyben Miklóstelep telepvezetője volt 1972 és 1983 között.

Romány Pál mezőgazdasági miniszter utasítására 1977-től a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet Központját Budapestről Kecskemétre helyezték, a munkák oroszlánrésze Miklóstelepre hárult. A Kisfáiban kialakított új intézeti központ költséges fenntartása megpecsételte Miklóstelep sorsát.

1984-től Zilai János, 1988-tól Urbán András igazgatók vezetése idején a csökkentett költségvetés miatt újbóli átszervezésekre, létszámleépítésekre, a szőlőültetvények bérművelésbe adására kényszerültek. Lakiteleken a központot az 1990-es években privatizálták, Miklóstelepen a kutatási és gazdasági tevékenység néhány évig leállt. Akkor csak Kisfáiban (az új központban) és Katonatelepen működött a kutatói, gazdasági és borászati tevékenység. Botos Ernő Péter igazgató vezetése alatt a 2000-es évek első évtizedében megszűnt Kisfáiban a központ, csökkentett létszámmal és laborháttérrel áttelepült az időközben ismét felújított Miklóstelepre. Az anyagi nehézségek miatt ez a helyzet csak 2012-ig tartott, mert

Létszámleépítés, anyagi nehézségek miatt Katonatelepre települtek át a megmaradt kollégák, valamint a szűkített kísérleti szőlőültetvény és a laboratórium. Ebben a helyzetben sok felkészült kutató elhagyta az intézetet, ami a kutatómunka nagy vesztesége lett. A több lépcsőben erőteljesen leépített intézet ma már csak Katonatelepen működik.

Óhatatlan a kérdés, hogy miként kerülhetett ez a 140 éves, fontos történelmi szerepet betöltő mintatelep ebbe a borzasztó helyzetbe.