0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 24.

Csillagragyogás

Elindult egy újabb útra, megnézni a csapdákat. Semmi. „Pedig semmi egyebet nem kértem szentestére csak egy nyúl- vagy nyestbőrt”, morgolódott szakálla alatt. Kollégánk ajándéka: karácsonyi novella.

Amint kinyitotta gunyhója ajtaját, élesen betört a csípős szél. A hó már-már vízszintesen esett odakinn, az örökzöldek csúcsai meghajoltak a természet ereje előtt. Berakta maga mögött az ajtót, állát sálába mélyesztette, kucsmáját fejére nyomta, és miközben a hófedte járáson megindult az erdő felé, ütött-kopott szövetkabátját nyakig begombolta. A nap első derengése közeledett a horizonton, de még szükség volt petróleumlámpájára, hogy megtalálja szőrmecsapdáit a fenyvesek rejtett zugaiban.

Fáról fára ismerte az erdőt, és az is őt. Remeteként élte életét, s mikor a magány rátelepedett, a csillagokkal táncolt tekintete. Egyiknek a fénye lánya szemének csillogására emlékeztette, a másikban unokáját látta visszaköszönni. De feleségének ragyogása egyikhez sem volt hasonlítható.

A szél enyhülni látszott, ahogy a nap sugarai kinyújtóztak a látóhatárban. Az egyik csenderesbe rejtett hattyúnyakát vizslatta, de sem nyestet, sem nyusztot, sem pedig nyulat nem lelt benne. „Legalább szentestekor adj, kérlek, szerencsét, Uram!”, fohászkodott a JóIstenhez, de mindhiába: a következő csapda is üres volt, és az azutáni is. Ekkora már kivilágosodott, a szél alábbhagyott, és apró finom hógömbökben hullott alá a hó.

Üres kézzel bandukolt vissza a tisztáson kuporgó gunyhója felé. „Ha itt lennél, minden más lenne”, gondolta, és elővette nyakából azt a medáliont, amibe feleségének képe foglaltatott. Megcsókolta, majd visszahelyezte sálja alá. Hirtelen megint a magány rabja lett, feltekintett az égre, de a csillagok helyett csak szürkeség tekintett reá.

Visszaérvén a gunyhóhoz, előkereste a karácsonyi díszeket a sifonérból. Kedvese mindig ott tartotta a fehérnemű alatt, nehogy valami baja essék. Családi ereklye volt, féltve őrzött kincs: volt benne fújt üvegből sárgarigó, kis gólya, zöld és piros gömb, fonálra kötött toboz, faragott angyalka és a csúcsdísz. Egyedüli darab a díszek között, melyet lányuktól kaptak még akkoriban… Óvatosan kivette a azokat, és a gunyhó mellett magányosan álló aprócska fenyőfához ment. Levette kesztyűjét, nehogy eltörje a díszek valamelyikét, szépen felaggatta a csenevész fácska ágaira, hogy mindenhova jussék. Mikor már üres volt a doboz, utolsóként felhelyezte a fácska gyönge tetejére a csúcsdíszt is. Kettőt hátralépett, hogy jól végigmérje a karácsonyfát. „Majdnem olyan szép lett, mint mikor együtt díszítettük. De csak majdnem!”, mosolyodott el magában. Ellapátolta a fácska körül a havat, elsétált a gunyhó mellett a fészerig, kisvödörnyi takarmányt vett magához, majd visszament, hogy kiszórja a fácska körül. „Csip-csip! Csip-csip-csip!”, hívta a cinegéket, tengeliceket, kenderikéket, őszapókat, zsezséket. De amazok nemigen akartak jönni.

Hamar besötétedett, mialatt a karácsonyi vacsorával bajlódott. Hagymát vágott, húst sütött, tojást tört – amit a konyhában talált, a maga módján. Lesz belőle egy kis vadas zsemlyegombóccal, meg almás pite cukorszórással. Megszokta már a szenteste magányát. Ötödik éve ennek.

„Hogy elrepült, mégis múlhatatlan a hiánya.” Fát rakott a tűzre, közben azon tűnődött, ő vajon hogyan ünnepli a karácsonyt. „Micsoda gyerekes mélázás!”, szólt magára, de mégsem engedte e gondolat. „Vajon az angyalokkal táncol? Biztosan. Filigrán lábait úgy tette-vette, hogy szem lekövetni nem tudta. És talán ajándékot is csomagol? Ugyan mégis kinek?”, zárta gondolatait, majd becsukta a kályhaajtót.

Amíg sült a sütemény, gyorsan csizmát húzott, lámpát fogott, kucsmáját a fejébe nyomta. Odakünn besötétedett, az égen ezernyi csillag ragyogott. Ott volt lányának tekintete, unokája szembogarának csillanása, és nini, mintha eddig ismeretlen csillag is felragyogott volna az Ursa Minor holdudvarán. Csillag, mely sokkal fényesebb volt a többinél!

Elindult egy újabb útra, megnézni a csapdákat. Semmi. „Pedig semmi egyebet nem kértem szentestére csak egy nyúl- vagy nyestbőrt”, morgolódott szakálla alatt. A nagy hóban apránként visszalépdelt a gunyhó felé. Megállt a karácsonyfa előtt, melynek aljában verebek, cinegék, őszapók ugrándoztak, a magokat szedegették. Nézte őket, ahogy ágról ágra rebbenek, majd egy nyomra lett figyelmes. Nem csizmájának talpnyomát vélte látni a hóban, annál sokkal kisebb cipőét. A gunyhó felé pillantott. Az ablaküveghez apró fiúcska arca nyomódott. Majd az ajtó kitárult. A fiúcska rohant, szaladt nagyapja felé, lánya pedig követte őt. Míg tárt karokkal várta őket, felnézett az égre, a legragyogóbb csillagra. És csak annyit mondott, „Köszönöm!”.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu

Magazin ajánló: