Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy minél öregebb az akvárium vize, annál jobb! Így aztán a gyakori vízcserét sem ajánlották, csak az elpárolgott mennyiség pótlását. Ma már sokkal árnyaltabb a kép; a vízcsere gyakoriságát számos tényező befolyásolja, például a talaj vastagsága, a növények mennyisége, a halak faja, száma és mérete, valamint a szűrés intenzitása. Általánosságban elmondható – noha százszázalékos recept az akvarisztikában sincs –, hogy kezdetben gyakrabban cseréljük le a víz 20-30 százalékát, és ha már „beérett” az akvárium, akkor ajánlott hetente-kéthetente egyszer a víz egy részét frissíteni. Vannak olyan halfajok, amelyek számára különösen fontos az erős szűrés mellett a gyakori vízcsere, ilyen például a diszkoszhal.
A teknősök és társaik
A leggyakoribb hobbihüllők a teknősök. A közhiedelemmel szemben az ékszerteknősöket nemcsak szabad, hanem célszerű is teleltetni, főleg, ha már nagyobbacskák. A legjobb, ha kerti tavacskában élnek tavasztól-őszig, a telet pedig egy fűtetlen, de fagymentes helyen vészelik át.
Az egészen pici példányok esetében ez még nem szükséges, de az egy-kétéves egyedeket már rövid ideig „hűvösre tehetjük”. A telelés után tegyük őket kézlangyos vízbe, hogy igyanak. Elképzelhető, hogy egy-két napig nem esznek majd, de utána többnyire megjön az étvágyuk. Egyébként ahhoz, hogy szaporodjanak, a kifejlett európai szárazföldi teknősöknek elengedhetetlen a telelés!
Apropó, szaporodás: gyakran tartanak kifejlett, egészséges szárazföldi teknőspárt, ám mégsem lesznek utódaik. Ez lehet tartási hiba is, ám többnyire egy kis csoport szükséges ahhoz (benne legalább két rivalizáló hímmel), hogy biztos legyen a szaporulat.
Nem csupán a teknősök, hanem más hüllőfajok számára is fontos lehet a telelés. Ennek hossza, páratartalma, hőmérséklete fajonként változó. Sajnos az interneten ma mindinkább terjed az a megoldás, hogy a hüllőtartók teleltessék állataikat hűtőszekrényben! Nos, én ezt egyáltalán nem javaslom! A friss levegő hiánya, az élelmiszerek közelsége, az időről időre felvillanó fény bizony kétségessé teszik ennek a módszernek a létjogosultságát.
Ma már sokféle módszert ajánlanak a vízi teknősök és a díszhalak együtt tartására – de a fiaskó előbb-utóbb elkerülhetetlen. A búvóhelyekkel ellátott medence – ahová csak a halak tudnak visszahúzódni – sem megoldás, hiszen az ott megbúvó halak számára ez stresszes környezetet jelent – és persze nem is látjuk őket.
Gyakran esik szó a zoonózisokról is, mármint az állatról emberre átterjedő betegségekről. Az elhanyagolt, koszos vízben éldegélő teknősöktől valóban lehet például szalmonellát kapni, ám ez megfelelő tartással és rendszeres kézmosással könnyen kiküszöbölhető.
Csak a macska marad
Hajdan az a barbár szokás dívott, hogy felvágták a varjúfélék vagy papagájok nyelvét, mert úgy vélték, hogy ettől a beavatkozástól a madarak könnyebben megtanulnak beszélni… Szerencsére ma már senki sem gondolkodik így. Hasonlóképpen úgy tartották, hogy az énekesmadarak aprócska kalitkában szebben énekelnek, mint nagy ketrecben. Ez sem állta ki az idők próbáját. Persze ma is vannak tévhitek. Például a kalitkagyártók olykor megpróbálják elhitetni a vásárlókkal, hogy a műanyag ülőrúd éppúgy megfelelő, mint a fa.
S ha már a kalitkánál tartunk, mindenképpen olyat válasszunk, aminek kihúzható tepsije van, és nem a rács emelhető le az alsó műanyag részről! Aki ez utóbbit tervezte, aligha tartott madarat.
Szintén tévhit, hogy egy kis, játékokkal telezsúfolt kalitkában jól érzi magát egy hullámos papagáj. A papagájok társas lények, nagy férőhelyen, párban tartva boldogok igazán; játszanak egymással, tollásszák egymást, egymáshoz bújva alszanak. Öröm nézni őket. Nem beszélve arról, hogy párban tartva is éppúgy megszelídülnek, mintha magányosan kuksolnának a kalitkában.
Szomorú tévhit az is, hogy közös légtérben tartható a macska és a madár. Az állatbarátoknak dönteniük kell, melyiket választják, mert ha mindkettőt, akkor előbb-utóbb csak a macska marad…
Hörcsög az uborkás üvegben
Az internetes fórumokon a rágcsálók közül leginkább a tengerimalacról olvasható, hogy nem harap. Ez általánosságban igaz is. Ennek ellenére, ha egy kisgyermek rosszul fogja meg, bizony fájdalmas lehet a válaszreakció. Persze rögvest hozzáteszem, ennek valóban minimális az esélye. Egyébként a tengerimalacok – több más állatfajhoz hasonlóan – azért nem harapnak, mert a laboratóriumi kísérletekhez csak a kézszelíd állatok voltak használhatók. Azokat az egyedeket, amelyek a fogukkal keményen védekeztek, időben kiszelektáltak. Ám nézzük csak meg a dél-amerikai, nagy testű, étkezési célokra tartott tengerimalacokat! Őket már nem egyszerű megfogni, éles fogaikat jobb elkerülni.
Inkább régebben, de még mostanában is lehet arról olvasni, hogy teszem azt, a törpehörcsögöknek elég a kicsi férőhely, lévén aprócska rágcsálók, meg amúgy is, mindig alszanak. Ennél nagyobb botorságot keveset lehet olvasni.
Ráadásul azért gondolják sokan, hogy nincs szükségük nagy helyre, mert kedvenceik jobbára akkor tevékenykednek, amikor gazdáik alszanak. Évtizedekkel ezelőtt még rosszabb volt a helyzet, ugyanis akkor leggyakrabban nagyobbacska befőttesüvegben tartották az aranyhörcsögöket. Ezt a tartásmódot „reklámozza” az egykor oly népszerű, 1981-ben bemutatott A szeleburdi család című családi vígjáték is. Bízom benne, hogy ezt az állatkínzó tartásmódot ma már senki sem választja! Igaz, a nagyméretű hörcsögterrárium – ami, persze, lehet kiselejtezett akvárium is – többnyire drága, ám egy hörcsög számára az olcsóbb műanyag ládában is valóságos rágcsáló-paradicsom rendezhető be.
