Hagyományok ápolása nélkül a vadászat szimpla állományapasztás. Szerencsére elődeink lefektették azokat a kulturális alapokat, amelyek a puskás embert vadásszá teszik. Mindezekhez szorosan kötődik a művészet is, ennek egységessége alapján mondhatjuk, hogy létezik magyar vadászati kultúra.

– A magyar vadászati kultúra története szorosan összefügg a magyarság történelmével. Gondoljunk csak, mondjuk, a népművészetünket is átható misztikus csodaszarvas legendájára! Ha ugrunk az időben, az Osztrák–Magyar Monarchia szintén hatással volt a vadászati kultúránkra. Számos szavunk, amely a vadásznyelvben ma is él, német eredetű, de szerencsére ezeknek a szavaknak több esetben sikerült találni és megőrizni a magyar megfelelőjét is. (Például az első agancsú bikát a német ’spíszer’-nek nevezi, ennek magyar megfelelője a ’csapos’. – a szerk.) Persze a vadásznyelv művelése mellett nem feledkezhetünk meg magáról a hagyományról sem. Itt napjainkra két vonalat lehet megkülönböztetni: a konzervatív tábort, mely továbbra is tartja az összes hagyományunkat (vadászkalap viselete, töretátadás, vadászavatás, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük), illetve kialakulóban van egy új, modern irányvonal, ami a modern technikák vadászatban való alkalmazását részesíti előnyben, és ezt ötvözi a vadászati hagyományokkal. Ha egy ősi tevékenységbe befúrja magát a modern technológia és digitalizáció, az bizonyosan radikális változásokat idéz elő. Lehet, hogy ez a két irányvonal idővel összemosódik, de az mindenképpen igaz, hogy új fejezet körvonalazódik a vadászati kultúrában, amit modern vadászhagyományokként aposztrofálhatunk, bármennyire is paradox a kifejezés – mondta Bán Beatrix, a Vadászati Kulturális Egyesület alelnöke a Vadászúton-sorozat stúdióbeszélgetésében.
– Minden művészeti alkotásnak minden korban megvan a maga esszenciája. Ez a XXI. századra is igaz, ugyanis a művészetet a technológia nem tudja befolyásolni. Ez a kijelentés a filmkészítésre és a fotográfiára ugyan nem igaz, ettől függetlenül művészi értékük lebecsülhetetlen. A vadászati képzőművészet mindig is a realisztikus ábrázolásmódról szólt, az adott pillanat megörökítéséről. Ehhez a tehetségen túl kiváló anatómiai ismeretekre van szükség. Ugyanez igaz az irodalomra is. Egy történet leírásához a fantázia mellett szükség van olyan természeti ismeretekre, aminek köszönhetően a szöveg realisztikus és hiteles lesz. A vadászirodalom ugyanis nem rugaszkodhat el a természet valóságától, hiszen onnantól elválik a vadászirodalom műfajától. Széchenyi Zsigmondot például olyan kivételes tehetséggel áldotta meg a Jóisten, amilyen stílusban és öniróniával, fordulatos szóhasználattal kevés író rendelkezik. A táj- és képleírása, a történetmesélés kvintesszenciája ugyanúgy igaz Fekete Istvánra is, és a sort még persze lehetne folytatni.
Megszólaltattunk a témában néhány kortárs vadászművészt, hogy ők miként látják a vadászati kultúrát és művészeti águkat napjainkban a vadászat berkein belül.
Koncz Istvánnal A Mi Erdőnk 2021/1. számában készítettem interjút, amelyben egyebek mellett a vadászirodalomról is beszélgettünk.

„Az olvasás gyerekkora óta élete része. Rendszeresen forgatta Arany, Sütő, Kosztolányi vagy éppen Márai műveit, eközben szókincse folyamatosan fejlődött, majd az írással is megpróbálkozott. Első publikációja a Nimród vadászújságban, Csekő Sándor főszerkesztőségének idején jelent meg. Ahogy alkotótevékenységében összeforrt az irodalom és a vadászat, saját vadásztörténeteit úti leírásokként, naplószerűen vetette papírra. »[…] Egy történetet ütköztetni, a dramaturgiai vonalat a kellő hatásokkal végigvezetni, a szavak, érzések finomságait érzékeltetni, ezek a képességek hiányoznak belőlem. Viszont a sok olvasástól kifejezőkészségem és jelzőrendszerem elért egy bizonyos szintet, és az írói stílusom is kialakult, miáltal kerek történetté tudom formálni gondolataimat« – vallja Koncz István.
A vadászirodalom mellett a vadászati képzőművészetnek is nagy rajongója. »Olyan része a vadászati kultúrának, ami a szellemi szabadság és a kreativitás kifejezésének legmagasabb szintje. Számomra a vadászatot, vagy egy természeti képet ecsettel, ceruzával megjeleníteni nagyobb jelentőséggel bír, mint papírra vetni. Meglehet azért is gondolom ezt így, mert nekem nem adatott meg ez a fajta tehetség«.”