0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 14.

51 esztendő a méhek között

Ismerve Apámat, Vincze Sándort, egy könyvet tudna írni arról a sok mindenről, ami ilyen hosszú idő alatt történt vele és ezzel a nélkülözhetetlen szenvedéllyel – a méhészkedéssel. Az alábbi írás egy hosszabb beszélgetés kivonata.

Kedves Édesapám, Vincze Sándor idén 85 éves lett. Ez a szép kor megengedi, hogy visszatekintsünk a méhészettel eltöltött 51 esztendejére. Ismerve Apámat, egy könyvet tudna írni arról a sok mindenről, ami ilyen hosszú idő alatt történt vele és ezzel a nélkülözhetetlen szenvedéllyel – a méhészkedéssel. Az alábbi írás egy hosszabb beszélgetés kivonata. Törekedtem arra, hogy a lényeges elemek megmaradjanak, gondolván a következő nemzedékre és most méhészkedőkre, mintegy okulásul, és számítva az együttérzésre.

„Bibliás ember” lévén, rögtön az elejére kívánkozik a Példabeszédek könyvéből Salamon bölcsessége: „Te lusta, menj el a hangyához, nézd meg, hogy mit csinál és akkor bölcs leszel: Nincsen főnöke, nincs, aki ösztökélné vagy parancsolna neki, nyáron mégis megszerzi élelmét, aratás idején összegyűjti eledelét.” (Péld. 6,6–7.). Ha Salamon idejében lett volna szervezett méhészkedés, akkor mindezeket a méhekről írja, de mi értjük ezt így is!

Kezdetek

1972-ben kezdtem a méhészeti tevékenységem. Egy kedves, idős tompai méhészbácsi, Vajzer Mihály állományát, 28 termelő család vásároltam meg. Különleges, hátsó kezelésű kis kaptárak voltak, egyéni méretezésű keretekkel. Szülővárosom, Kiskunhalas szélén, a felsőszállási kiserdőbe telepítettem őket, ami mellett volt az a tanya, ahol megláttam a napvilágot.

Amikor kipróbáltam magam ezzel a mennyiséggel, de még nem voltam gyakorlott a szaporításban, rajnevelésben, akkor Soltvadkertről egy idős cipészmestertől vásároltam 25 családot. Ezek már Hunor rendszerű rakodókaptárakban voltak.

Igazodva ehhez a könnyebben kezelhető mérethez, az egész állományt átállítottam Hunor rendszerre. Így méhészkedtem 6 esztendőt, egyre jobban elmélyülve a velük való foglalkozásban, ismeretekben.

Tanulmányok

Megannyi sikeres és kevésbé dicsekvésre méltó év után egyértelmű lett számomra, hogy vagy tovább képzem magam, vagy alaposabb ismeretek híján lassan elrontom azt, amiért annyit fáradoztam idáig. Tanulmányokba fogtam, ami sokkal intenzívebb képzést és tanítást ad, mint a Méhészet olvasása és a kipróbált méhészek tanácsai. 1976-ban Zalaapátiban beiratkoztam a Szőnyi és Ruff Tanár Úr vezetésével szervezett méhészeti tanfolyamra. Kitűnő bemutatóméhészettel rendelkező telep volt, ahol minden tevékenységet, kezelést, gondozási folyamatot megláttunk és gyakoroltunk. A vizsga is ott volt, amelyen igen jó eredményt értem el. Az ott tanultakat szinte másnap lehetett alkalmazni. Kíváncsiságomat már akkor felkeltette az kezdeményezés, amellyel ott találkoztam. Zalaapátiban már volt konténeres méhészkedés, egészen kezdetleges módon. Akkor ott még nem volt bevált forma, 38–45 családosak voltak, és a konténer méretezése sem volt igazán átgondolt. Később is fontos volt nekem az önképzés, a tanulás, amikor csak tehettem, ott voltam a gyűléseken, országos konferenciákon, szakmai napokon. Egy-egy alkalommal magam is elmondhattam sokéves tapasztalataimat.

2000 márciusában Arany Okleveles méhész lettem, amire büszke vagyok.

Fejlesztés

Fellelkesülve néhány hiteles visszajelzésen a konténeres méhészkedést illetően, 1978–80 között építettem két konténert, egy 48, majd egy 54 családos felépítményt. Mindezt otthon a garázsban, egyszerű eszközökkel és fillérre kiszámított költségvetéssel. Nagyjából Hunor kaptárméretekkel számoltam, a keretek vasrámában voltak, rámánként 10 kerettel, 3 szinten. Várakozásaimat felülmúló módon igen jó eredmények születtek, mind a mézhozamban, mind a családok reprodukciós képességeit illetően. Ezekbe a konténerekbe kerültek a meglévő termelő családok. Mellette a rajnevelés és szaporítás továbbra is gyalogkaptárakban folyt. Vándorláskor ezek bekerültek a konténerek folyosóira. Végül 83 külön kaptár volt – részben rajok, részben szintén termelő családok. Ennek a nagy állománynak a kezelése már komoly logisztikai és eszközös felkészülést igényelt.

Az állandó állomány nagyjából 160 család volt. Rajokkal együtt 200 fölé ment a kaptárak és konténerben kezelt családok száma.

Ekkor még dolgoztam a kiskunhalasi mentőszolgálatnál. Sok szolgálatot úgy vállaltam, hogy 24–48 óra beosztást kértem, így egynapi mentőzés után maradt két teljes napom a méhekre. Családom számára teljesen átalakult a „szabadidő” fogalma. Feleségem is elvégezte utánam a méhésziskolát, így már két jól képzett méhész dolgozott a nem kevés állományban. 56 évesen nyugdíjba vonultam, és akkortól teljes időben foglalkozhattam a méhekkel. Az ezt követő 15–20 év volt a legtermékenyebb időszakom a méhészetben. Fájdalommal mondom, hogy amíg az atka be nem jött, addig jószerivel gondtalanul lehetett méhészkedni. Utána gondok sokasága szakadt rám, és minden méhészre, a gyógyszerek és a védekezés megszervezése tekintetében.

Kiépítés

A 90-es évek elején már tarthatatlan volt a kiserdőben kialakított terület, saját telephelyet kellett vásárolnom. Körültekintő tervezés után létrejött a bekerített méhészudvar, tárolók, pörgetőház, hely kialakítása kereteknek, nem használt kaptáraknak és egyre gyarapodó eszközöknek. A konténerek orsós lábakon álltak, tőlük kellő távolságban, tetővel védett helyen sorakoztak a kaptárak, ami évtizedekkel megnövelte az élettartamukat.

Igen, a gazdaságossági kérdés!

Rímelve a régi latin bölcsességre – „Hajózni márpedig kell!” –, kijelenthetem, hogy vándorolni márpedig kell! Meglátásom szerint nincs olyan hely országunkban, ahol minden termelői évszakban megvan az optimális feltétel a hordáshoz, virágporgyűjtéshez.

Lássuk, évszakonként itt, Kiskunhalason mik a lehetőségek, illetve hogy mikor merre vándoroltunk!

Helyben alkalmas volt a repce, korai akác, olajfűz. Ezek végeztével indult a vándorlási időszak. Az északi akácról visszaérve, itt nyílt a vaddohány – selyemfű – nagyjából június közepétől. Az egyik legfontosabb feladat és kihívás volt, hogy jó kapcsolatokat találjunk olyan méztermő vidékek méhészeivel, gazdaságok vezetőivel, akik helyet biztosítottak a vándorlás idejére. Május elején akácra mentünk: Dány–Isaszeg vadrezervátumába, majd Salgótarján–Sóshartyán hatalmas erdeibe. A későbbi években keletebbre húzódtunk, először Létavértesre, a debreceni Nagyerdőbe, és onnan fel „Salgóba”. Július eleje-közepe táján itt nálunk, az Alföldön elvétve volt akkora mennyiségű virág, hogy ellátást adjon az állománynak. Kivált napraforgó tekintetében szinte semmit: délebbre, a „vastagabb” földeken vetett napraforgóra mentünk, Mátételke volt az első. Akkor még a magtermelő cégtől kaptáranként 300 forint beporzási díjat is kaptunk. Ma már fizethetünk a lepakolásért. Azon a környéken voltunk még Bácsalmáson, Bácsborsodon, Tataházán, Szeremlén és Mélykúton, az Öregmajorban. Az utóbbi 10 évben Dévaványán voltunk. Onnan gyakran október elején értünk haza, mivel a jellemzően szikes területen az őszi virágokról kitűnő virágport gyűjtöttek a méhek. Itt kell megemlítenem Ernyes Gyulát és családját, akik pótolhatatlan segítséget jelentettek az ottani területen – gyakran akkora sár volt, hogy traktorral kellett a szerelvényt kihúzni a kövesútra. Illetve az otthagyott állományt rendszeresen látogatták, ellenőrizték.

Nem minden évben volt alkalmas, hogy tavaszi virágporgyűjtésre vigyük a méheket – ha mégis, akkor Dunamente–Hajós–Császártöltés–Őrjekbe, fűzre és késő ősszel szolidágóra. Egy alkalommal a Dráva mentén, a Feketevízen voltam szolidágón.

Mennék, de mivel? A méhészet kiépítése természetesen nem állt meg az állomány és a telephely fejlesztésével. Égető volt az alkalmas szállító járművek kérdése.

Eleinte nem volt saját teherautóm. Külön szervezés volt, hogy a TEFU-tól mikor és mennyiért lehet autót bérelni. Megjegyzem, az akkori rendszer – 1990 előtt – a bérlet díjának 80 százalékát visszatérítette. Megfelelő jogosítvány birtokában vásároltam egy rövidplatós használt IFA-t és egy pótkocsit. Később egy hosszúplatósra cseréltem, ez inkább megfelelt a konténerek méretének. Az utóbbi években a személyautót is használt terepjáróra cseréltem, főleg a dévaványai terep- és útviszonyok miatt. Fejlesztenem kellett a hatékonyabb és gyorsabb munkavégzés miatt, és a négykeretes kézi pörgetőt egy akkumulátoros, hatkeretes, forgatható kazettásra cseréltem. Hála Istennek, gyakran még így is be kellett állítani a kézit, annyi méz volt, és sok segítség. A biztos vízellátás érdekében aggregátort, szivattyút telepítettem a fúrt kútra.

Méhésztársak

Számomra a méhészkedés kezdettől fogva közösségi szenvedély. Igen sok méhésztárssal kerültem kapcsolatba, akikért egész életemben hálás leszek. Most név szerint említeném azokat, akik máig itt vannak velem, illetve akiknek családjával élő kapcsolatom van: Dózsa Károly és családja, Sárvári Sándor, Ancsa-Molnár László, néhai Rédei Ferenc és Szvetnik László felvásárlók, Fehér Péter. Békés vármegyéből néhai Kovács Imre és kedves felesége, Marika.

Méhegészségügy – védekezés

Fentebb említettem, hogy a méhészkedés egyik legkritikusabb pontja lett a méhek egészségvédelme, betegségektől való megőrzése.

Sajnos az OMME az atka elleni védekezés kezdeti szakaszában nem állt a helyzet magaslatán. Talán akkor még senki sem.

Később a vezetőségben Dr. Hegedűs Dénes szinte egyetlen ember volt, aki máig tisztában van az egész méhészet átfogó problémáival. Betegségek, támogatások, kezelési tanácsok tekintetében megkerülhetetlen szaktekintély lett számomra. Itt elmondhatom, hogy szerintem avatatlan kezekkel beavatkoztunk olyan biológiai folyamatokba, mint az anyanevelés/szaporítás – mindemellett beláthatatlan következményekkel fenyegető vegyszerek/gyógyszerek használatával.

A számomra zsinórmértéket nyújtó Örösi-féle iskola feladása volt az első figyelmeztető jel. Az általa vezetett anyanevelési időben egy méhanya 3 évig anya volt.

Ma ezt kétkedve fogadják a felnövekvő nemzedék tagjai. Mindazonáltal elmondhatom, hogy elkerült a komolyabb egészségügyi baj, 1-2 alkalommal volt nozéma a méhesemben, amit hatékonyan kezeltem.

Elengedés

Amikor a méhészkedést kezdtem, akkor jellemzően a pörgetés után rögtön vitték a mézet, gyakran szinte a pörgetőből. A kereskedő azonnal fizetett – kiszámítható volt. Ez most nagyon hiányzik – vagy megveszik, vagy nem. Most már nem érint engem ez a kérdés, de aki belekezd, annak komolyabb tartalékokat kell képeznie, mint annak idején nekem.

Vállalható mennyiség – idővel vissza kellett állni kevesebb mennyiségre, korral és egészségi állapottal összefüggően bölcsen kellett gondolkodni erről is.

Mindkét konténert le kellett szerelnem, visszatértem a kaptárakba. Fiaim számára is ez volt a vállalható forma. Kéttengelyes utánfutóra cseréltem az IFA-t, és azzal 48 családot mozgattunk. Mellette még 5-10 raj is eljött napraforgóra, ahol szépen fejlődtek betelelésig.

2018-ban combnyakprotézist kaptam, majd 2021-ben enyhe lefolyású stroke-on estem át. Ez két olyan nagy csapás volt, amelyek után már csak igen korlátozottan tudok méhészkedni. 10 termelő családom van, néhány fejlődő rajjal. Már nem vándorlok, a begyűjtött mézet bent hagytam. A méhesben még zúgnak a „bogarak”, mindig melegséggel tölt el, amikor ott vagyok köztük, velük.

Tanulság

Fáj látni, hogy sokféle kísértés közül a kapzsiság, a gyors gazdagodás vágya lett az első, aminek következtében elképesztő durvasággal szóltunk bele a természet teremtett rendjébe.

Zárom soraimat.

Életem csodákkal teli tevékenysége a méhészkedés. Bepillantást nyerhettem egy nagyszerű világba, ahol rend és tisztaság, szorgalom, csend és békesség járnak egy úton.

A kései utódoknak üzenem: aki méhészkedni szeretne, az váltsa le a nyaralást téli sportokra. Szorgalom, szeretet, szenvedély kell ide – és a méhek soha nem lesznek adósaink, bőkezűen jutalmazzák a gondos gazdát!

Emléktárgyat adományozott Vincze Sándor (középen) részére a Halas és Környéke Méhészeti Egyesület és a Hunor Mézlovagrend

Vincze Sándor – az „Öregvince Halasról”

Lejegyezte: Vincze-Bodács István, Kiskunhalas

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Magazin ajánló: