Ez a hatalmas összeg a termesztett növények betegségei által globális szinten okozott mennyiségi és minőségi termésveszteségeket jelzi, amihez hozzáadódnak még a visszaszorításuk érdekében felhasznált növényvédő szerek és más növényvédelmi módszerek költségei is.

Vajon remélhető-e, hogy a modern növényvédelmi eljárásokat megalapozó kutatások révén belátható időn belül „legyőzhetővé” válnak a legfontosabb növénybetegségek? Ezt a kérdést egy jelentős növénykórokozó-csoport példáján keresztül járja körbe Dr. Kiss Levente, az MTA külső tagja, akadémiai székfoglaló előadásában.

A lisztharmatgombák (Erysiphaceae, Helotiales, Ascomycota) egyes fajai, így például a gabonaféléket fertőző Blumeria spp. és a szőlőt megbetegítő Erysiphe necator, az általuk okozott termésveszteségek és az ellenük alkalmazott növényvédelmi eljárások együttes kiadásai alapján világszerte a legköltségesebb növénykórokozók közé tartoznak.

Összesen több mint 900 fajuk ismert, melyek együttesen több mint 10 ezer termesztett és vadon élő növényfajt (kizárólag zárvatermőket) képesek megfertőzni – ezek közül kiemelkedően sok lisztharmatgombát invazív növénykórokozóként is számontartanak a világ különböző részein. Ausztrália valószínűleg a legjobb példa arra, hogy egyes fajok nagyon gyorsan képesek akár egy egész kontinensen elterjedni és új gazdanövényeket megfertőzni.

A termesztett növények betegség-ellenállóságát célzó nemesítés számos lisztharmattal szemben rezisztens fajta kialakításához elvezetett már, azonban e kórokozók plasztikus, feltűnően nagy méretű, transzpozonokkal teli genomjai több olyan genetikai mechanizmust kódolnak, amely folyamatosan letöri az új fajták lisztharmat-ellenállóságát.

E tulajdonságukat azonban mindmáig nem sikerült a gyakorlati növényvédelemben kiaknázni, jóllehet a tritrofikus kapcsolatrendszerek egyik iskolapéldájának számítanak.