Azonban ha jobban belegondolunk a fegyver­szerkezet- és lőszer-fejlődésbe, a céltávcsövek és optikai eszközök térhódításába, a fegyverlámpák, majdan az éjjellátó kereső- és célzóeszközök használatába, mostanra ezt a tevékenységet is átszőtte a modernitás. De vajon jól van ez így? A Vadászúton-sorozat mostani részében erről, azon belül is az éjjellátó eszközök, például a hőkamera használatáról morfondírozunk.

A történelem során soha egyetlen generáció sem élt meg olyan gyorsaságú technológiai fejlődést, mint a mostani. Ennek feldolgozásához alkalmazkodóképességre, az új iránti nyitottságra és elfogadásra van szükség. Liberális szemléletnek tűnik, voltaképpen az is, ami szöges ellentéte a vadásztársadalom konzervatív elveinek. Ezt a meghasonulást bízzuk a társadalomtudományra, de nincs is miért megvesse magát a vadásztársadalom.

Ha abból az aspektusból vizsgálom a kérdést, nem is lenne szükség ilyen eszközökre, ha a nagyvadat nem éjjel kellene meglőni. De hát akkor mozdul!, mondjuk. De miért? A folytonos zavarásnak köszönhetően, aminek eredményeként már csak az éj leple alatt érzi viszonylagos biztonságban magát. Ezt már el…tuk, az viszont érdekes gondolat-fejtegetésre adhat okot, vajon visszafordítható-e a helyzet később azzal, hogy a technológia használatával éjjel ütött-vágott nagyvad visszatér-e eredeti „menetrendjére”, azaz napközben is kivált az erdőből?

De hát abból főzünk, ami van. Nagyvad van, főleg éjjel. Szerintem nem vagyok egyedül azzal az anti-élménnyel, amikor a lesen ülve a korom sötétben hallgatódzom. Ez egyszer, ötször, tízszer, még húszszor is igazán izgalmas: „Vajon merről jön az ágroppanás?” „Hallani vélem a közelben csámcsogó disznót.” „Mintha szarvasszagot éreznék, itt lehetnek a közelben?”, majd a helyre, ahol a hangot vélem, odavilágítok, és semmi. Megy a dizsi, de eredmény nyista. Ezt aztán sokan megelégelték, és eleinte kereső hőkamerába invesztáltak, hogy legalább valamit, akár egy nyulat lássanak a réten, és ne úgy üljenek a sötétben, mint a makk ász.