A villányi Gere Attila Pincészetben szinte észrevétlenül, lassan és finoman apáról lányára szállt a borászat. Gere Andreával arról beszélgettünk, törvényszerű-e, hogy neki ezt az utat kell bejárnia, és hogyan léphet az ember lánya édesapja nyomdokaiba.

– Az elején nem tudtam igazán megmondani, hogy ezt szeretném-e, pedig ebben nőttem fel. A gyerekkorunk óta bennünk van ez az életérzés. Végül is terelgettek bennünket ebbe az irányba, de sosem volt az a presszió, hogy nekünk minden áron ezt kell majd folytatnunk. Kezdetben minden piciben zajlott, és mi a testvéremmel átéltük az egész folyamatot. Sokszor benne voltunk a napi munkában iskolás korunkban.

Láttam, hogy honnét indult az építkezés, és milyen munka van mögötte.

Azt mondja, nagyon örül, hogy ezt az időszakot megélhette, mert így lehet igazán értékelni azt a munkát és erőfeszítést, amivel a szülei elértek oda, ahol ma tartanak. A szép oldalán keresztül szerettették meg velük ezt a szakmát.

– Amikor szakmát kellett választani, mégsem mentem nyílegyenesen a borászat felé, pedig megtehettem volna.

Mégis más a család és más a munka, ahol elkerülhetetlenek a konfliktusok és a feszültségek, mondta Gere Andrea, amikor arról kérdeztem, miért nem vetette bele rögtön magát a borászati tanulmányokba.

Végül a közgazdaságtant választotta, azzal érvelt magának, ha mégis hazavezetne az útja Villányba, nem lesz haszontalan ez a tudás. Igaz, gyorsan rá is ébredt, hogy ez nem neki való pálya. Ezért ezzel párhuzamosan beiratkozott boros képzésekre is, minden borértő kurzust, sommelier-képzést elvégzett, ami akkor elérhető volt ezen a téren, és ezt később nemzetközi szinten is folytatta.