A borsodi kisközségben a közmunkások mindennapjainak a hagyományos kézműves mesterség, a fafaragás ad értelmet. A kezdeményezés és a megvalósítás érdeme Jaskó Péter polgármesteré, aki fiatal korában kitanulta a kádár mesterséget.

Sajógalgóc kis ékszerdoboz Borsod-Abaúj-­Zemplén vármegyében, közel a szlovák határhoz. A zsákfaluban csak papíron élnek 350-en, valójában alig több mint 250-en lakják a lélegzetelállító szépségű tájon fekvő takaros kis települést. Jellegéből adódóan megőrizte nyugalmát, szépségét, vidéki varázsát, ám ebből következik az is, hogy az itt élőknek szűkösek a lehetőségei, ezért egy régi mesterség újraélesztésben látják a megtartó lehetőséget.

Jaskó Péter falugondnok és társadalmi megbízatású polgármester egyszemélyben, és állandóan van valami ötlete. Ő az, aki több mint tíz évvel ezelőtt kitalálta, hogy fafaragással foglalkozzanak az itt élők. Először a Sajógalgócért Egyesületet szervezte meg, és a hagyományőrzést tűzték ki célul.

Az elkészített tárgyakat hazavihették, és minden alkalommal közösen kifaragtak egy-egy köztéri alkotást is: a gémeskút például a műhely előtt áll, de így készült el a temető, a játszótér és a tájház kapuja is.

– Amikor polgármesterré választottak 2015-ben, akkor télen szembesültem azzal, hogy a közmunkásoknak nem tudok olyan munkát adni, ami kitölti a napjaikat, olyat meg végképp nem, aminek értelme is van. Hideg volt és még a hó se esett, nem volt mit csinálni. Akkor azt mondtam nekik, gyertek, faragjunk valamit fából, meséli a kezdetekről.

Úgy gondolta, ha régen az emberek meg tudták csinálni a használati tárgyaikat, most is megpróbálhatják. Kínáló tálakkal kezdték. Először a polgármester a saját műhelyében fűrészelte ki a deszkákból a formákat, amit az asszonyok kézzel, vésővel mélyítettek, alakítottak és csiszoltak simára. Igaz, régen a férfiak mestersége volt a fafaragás, de változnak az idők, Sajógalgócon a nők vették kezükbe a vésőt és a kalapácsot. Jaskó Péter szerint sokkal nagyobb türelmük, kitartásuk van hozzá, mint a férfiaknak, és a kreativitásuk, szépérzékük is alkalmassá teszi őket a mesterség gyakorlására.

Visszatérve a faragda történetére, az asszonyoknak egyre jobban megtetszett a kézművesség, szorgalmasan gyakorolták, újabb és újabb darabokat terveztek. Mindezt akkor, amikor nem volt egyéb munka, amikor takarítani, gyomlálni, kaszálni kellett, akkor az volt az első, majd holtidőben visszatértek a faragáshoz.

A Start munkaprogram indulásakor lehetőség volt komolyabb szerszámok beszerzésére, később pedig pályázatból egy ingatlant is megvásároltak, ahol kialakíthatták a műhelyt. Elsősorban égerfával dolgoznak. A vízparton növő, jól faragható, szép erezetű, vöröses színű fa megmunkáláskor nem reped, nem hasad szét és gyönyörű a felülete, indokolja a választást a polgármester. A faanyagot a környékbeli településekről szerzik be például pataktisztítás vagy más munkák során kivágásra került fákat és az erdészet által kitermelteket vásárolják meg. Néha felajánlanak egy-egy fát a faragda számára, így került nemrég egy kis almafa és egy nagy diófa a műhelybe.