Évezredes gyümölcsök növények
A Pomona ajándékai fejezet a gyümölcstermő növények történetét vizsgálja. Maga Pomona a fán termő gyümölcsök római istenasszonya, aki fallal körülzárt kertjében óvta csodás gyümölcseit.
a gránátalmának a kánaáni Asztarté, a lótusznak Buddha, a szőlőnek Dionüszosz, az olajfának pedig Athéné.
Hazai gyümölcstermesztésünk legrégebbi forrásai az oklevelek, amelyek már a 11. században számos gyümölcsfajt említenek. A legkorábbi leírt emlékek között szerepel az alma (almas), a berkenye (berkenefa), az eper (haperies), a mogyoró (munorau), a körte (kurtuel), valamint az egykoron nagyban fogyasztott vízinövény, a sulyom (sulmus) – a zárójelekben jelzett ótörök, szláv, latin és finnugor eredetű neveken.
És ha már a növények megbecsülésénél tartunk, álljon itt egy 1573-as levélrészlet a könyvből, melyben oltóvesszőket kér Miksa Habsburg császár Verancsics Antal esztergomi érsektől: „az oltóágakat idején gyűjtsed meg, gondosan csomagoltasd, nehogy az úton elpusztuljanak, minden egyes ágra köttess névvel jegyzett cédulát, hogy az egyiket a másiktól név szerint is meg lehessen különböztetni.”
Lippai János Posoni kert című műve a 17. századból gazdag leírása a pozsonyi érseki kertnek, és az ott termesztett gyümölcsöknek, azok korabeli termesztési és ápolási módszereinek.
A szilvának külön fejezetet szentelt Lippai. Ebben leírja, hogy zsírosabb (humuszos) talajban a szilva gyümölcse nagyobb. Úgy tűnik, a növény minden részét felhasználták, nem csak a zamatos gyümölcsöt. A szárított leveléből hideglelés elleni tea, a mézgájából borban főzve vese- vagy epekő törésére alkalmas főzet készült. A mézgát ezen túl a növényvédelemben is használták, vörös krétaporral elkeverve és a fák derekára kenve rovarkártevők ellen használták.
Az őshonos, apró, piros termésű sóskaborbolyát (Berberis vulgaris) már a 16. századtól termesztették Magyarországon. „Magostól és mag nélkül is mézbe becsinálva vagy egybetörve és liktáriumnak megfőzve csemege gyanánt eszik. Nádmézzel táblácskákat csinálván ennek levivel, azokat szomjúság és forróság ellen rágogatják”. „Némelyek bort sajtolnak ki belőle, a ki esztendeig is eláll.”
Bornemissza Anna fejedelmi udvarának bevételei között állandó jelleggel szerepelt a kökény és más vadgyümölcsök aszalványainak dézsmája, amelyekből olyan jelentős mennyiségű volt a beszolgáltatás, hogy még eladásra is jutott.
Szőlőtől a burgonyáig
Dionüszosz könnyei címmel külön fejezet tárgyalja a krétakor kezdetén, mintegy 100 millió éve megjelent szőlőnövény és a későbbi borkultúra történetét.
A zöldségekről szóló fejezetben olyan érdekességekről is olvashatunk, mint hogy
Ugyanakkor megbecsültségét jelzi, hogy a görög királynőnek burgonyavirágból kötöttek csokrot az esküvőjére 1836-ban, és Mária Antoinette sem restellte hajába tűzni a burgonyavirágot.
A burgonya élelmiszerként való népszerűsítése nehezen ment, mivel a földművesek ragaszkodtak a hagyományos gabonanövényekhez, és csak a 17-18. századi súlyos éhínség kényszerítette rá az embereket, hogy egyenek is a burgonyából.
