növények Szerző: Istvánffy Zsófia

Egy színes, szagos új kiadásban igazi bestseller lehetne a megsokasodott számú növényrajongó körében ez a kötet, olyan élvezetesen, gazdag irodalmi, vallástörténeti, történelmi háttérrel tárgyalja kedvelt növényeink regényes „élettörténetét”.

A könyv öt nagy egységre tagolódik, és ezek mindegyike költői címet visel, úgymint I. A földművelés kezdetei, II. Pomona ajándékai, III. Dionüszosz könnyei, IV. Vad növényekből, botanikus kerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története) és V. Élő ékszerek.

A növények őshazája

Mi mással indíthatna a kötet, mint az egyes termesztett növények őshazájának kérdésével, amely már a kettős nevezéktant megalkotó Karl Linnét is foglalkoztatta. A tudósok a nyelvészet, a mitológia, a földrajz és főképpen a botanika eszközeivel közelítették meg a kérdést az idők során. A téma talán legnevesebb kutatója az orosz Vavilov volt, aki hosszas terepbejárások után lokalizálta haszonnövényeink fő géncentrumait (őshazáját).

Az indiai központ a második legjelentősebb 117 fajjal, innen származik egyebek közt a rizs, a csicseriborsó, a cirok, a mangó, a narancs, a citrom és a cukornád. A Földközi-tengeri központból ered egyebek között a répa, a káposzta, a petrezselyem, a vöröshagyma, a fokhagyma és a sóska.

Közép-amerikai származású mások mellett a tök, a bab és a kukorica.

A kereskedők, a hódítók, a földrajzi felfedezések komoly hatással voltak az egyes növényfajok terjedésére. Ókori egyiptomi feljegyzések szerint Hatsepszut egy expedíció révén földlabdás tömjénnövényeket hozatott az afrikai Pultból. A hajós föníciaiak érdeme a gabonafélék, a kétéves gyökérzöldségek, a káposztafélék, a gránátalma és a szilva nyugati elterjedése. És hogy hazai területekről is szóljunk, a dunai és a tiszai földműves kultúrák fejlődésére egyértelműen hatottak a kelták és a görögök.

A Római Birodalom magas szintre emelte a növénytermesztést és feldolgozást, ismerték, alkalmazták és terjesztették a metszés, a trágyázás, az öntözés, a vermelés, a silózás, a fagyasztás és a sózás módszereit. Általában véve a Római Birodalom sokat tett a növényfajták elterjedéséért, ugyanakkor maguk is felhasználták más népek ismereteit, technológiáját.

A szőlő és a bor – már ekkor is – különleges terméknek számított, így császári tilalom korlátozta – meglehetősen sikertelenül – a római szőlőfajták és művelési eljárások elterjesztését, melyet az elődök kudarcát elismerve csak bizonyos Probus császár oldott fel a 3. században.

A szőlő és a bor valamikor az 5-6. században – talán örmény kereskedők révén – Kínába is eljutott – akárcsak a meggy, a cseresznye és a hagymások –, Kínából pedig lassacskán Európába érkezett az őszibarack, a kajszi, a mák és egyéb fontos növények.