A szovjet érában, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben például kiemelt ágazatként kezelték, s az itt foglalkoztatottak az ösztönzési rendszernek köszönhetően jelentős pótlólagos juttatásban részesültek. Akkoriban sok új otthon ebből a pénzből épült, de jutott belőle az eladó sorban levő lány stafírungjára éppúgy, mint hűtőszekrényre, bútorra vagy szerencsés esetben még személygépkocsira is.

Ha jól belegondolunk, Ukrajna 1991-ben bekövetkezett függetlenné válása után az történt, ami a vele szomszédos Magyarországon:

így a cigarettagyárak újdonsült tulajdonosai a nyersanyagot messzi vidékekről, Délkelet-Ázsiából, Közép-Amerikából szerezték be, kiszolgáltatott helyzetbe hozva a helyi termelőket. Akiknek a sorsa a kolhozok 2000 tavaszán történt végleges felszámolásával teljesen megpecsételődött.

– A mögöttünk hagyott évtizedek során az is bebizonyosodott, hogy a feldolgozóüzemek folyamatos működtetéséhez bizony szükség van a helyi termelők munkájára is – vallja Puskás Béla nagyberegi gazda. – A klímaváltozással járó gondok, valamint a szállítás megszervezése rengeteg fejtörést okozott az üzemeltetőknek, s okoz természetesen ma is. Az oligarcháknak azzal is szembesülniük kellett, hogy éhbérért ma már a földgolyóbis egyetlen pontján sem akarnak dolgozni az emberek. Tegyük hozzá gyorsan, hogy először a pandémia, majd az immáron több mint kilencszázötven napja zajló orosz-ukrán fegyveres konfliktus még inkább megnehezítette az importot. A bennfentesek emellett tudni vélik, hogy a helyben felvásárolt tételek útját az adóhatóság nehezebben tudja nyomon követni, mint a külföldről behozott szállítmányokat, így az illegálisan legyártott és eladott mennyiség könnyen eltűnik a hivatalos szervek látóköréből. Így aztán a feketekereskedelem és a cigarettacsempészet nálunk továbbra is virágzik.

– A központi hatalom ezt szeretné megakadályozni oly módon, hogy

– emlékeztet rá másik beszélgetőpartnerem, Dancs András. – Nyilvánvaló, akkor már csak azok foglalkozhatnak ezzel a kultúrával, akiknek érvényes szerződésük van valamelyik dohánygyárral.

Miért? Az itteni termelők mostanság nem rendelkeznek ilyen dokumentummal?

– Bizony nem! Egy ismerős felvásárló bonyolítja le az egész tranzakciót, nála jelentkezünk, ha megszáradt és bálázásra alkalmas a dohány. Ilyenkor aztán komoly alkudozás kezdődik. Egyszóval jelenleg számunkra az egész egy nagy lutri. Pedig mi a társaimmal azt szeretnénk, ha kora tavasszal meghatározott feltételek mellett indíthatnánk a szezont, áruhitel formájában kapnánk vetőmagot, műtrágyát, a palántanevelő betakarásához fóliát, a póréhoz zsineget, a gépekbe üzemanyagot. Mindezt mostanság nekünk kell megelőlegezni. Egyre többen joggal teszik fel a kérdést: így mi értelme az egésznek? A válaszunk erre az, hogy az élelmiszer-alapanyagok tekintetében Ukrajnával szemben alkalmazott EU-s megszorítások miatt a szántóföldi növénytermesztés az utóbbi időben veszteségessé vált. Valamiből viszont csak meg kell élni, így jött képbe a dohány.

Hogy mennyire alakult sikeresen a Nagybereg környékén gazdálkodó 4-5 termelő számára az idei esztendő, arról egyiküket, Nagy Györgyöt faggatom.

Bizonyára az aszály ezen a téren is éreztette hatását.

– Igazából nem ez jelentette a legkomolyabb problémát, mivel a dohány amúgy szereti a meleget, s július közepére, mire beköszöntött a nagy szárazság, a növények kellőképpen belombosodtak, tövük nem száradt ki, s maximálisan érvényesült gyomelnyomó képességük is. Nálunk inkább az ültetés után beköszöntő esős időszak okozta a legtöbb gondot. A víznyomásos földeken nehezen indultak fejlődésnek a tövek, hosszú, kitartó harcot kellett vívnunk a gyomnövényekkel még úgy is, hogy hatékony kémiai szereket vetettünk be ellenük.