A siketfajd a XIX. század környékén Magyarországon is megtalálható volt a Soproni- és a Kőszegi-hegységben, alkalmasint az osztrák siketfajdállomány megnövekedésének köszönhetően. Hazai állománynagysága 150-200 db egyed volt mindössze, az Őrségben, a Batthyány-erdőben volt „nagyobb”, 50-60 egyedes állománya, ami hazai kipusztulásáig itt maradt fenn a legtovább. Utoljára 1948-ban számlált közel 200 egyedes állomány majd’ tíz év alatt teljesen eltűnt az országból. Az utolsó példány észlelését 1985-ben jegyezték fel Szalafőn. A siketfajd hazai kipusztulásának számos oka volt. Miután az ’50-es években az erdő állami kézbe került, a kisparaszti szálalást nagyüzemi erődgazdálkodás váltotta. Nagy tarvágások zajlottak ekkor, így történt ez az Őrségben is, amikor 1962-ben jelentős fenyves letermelését hajtották végre az erdészek. Az élőhely pusztulása mellett az orvvadászat miatt pusztult ki végérvényesen hazánkból a siketfajd.
A siketfajdkakas poligám, ezért az áprilisban történő dürgés idején egy kakasra több tyúk is jut. A tojóknak ilyenkor hanggal, tánccal és pózolással udvarol. Egyik hangadása a köszörülés, ilyenkor a madár süket, ugyanis vére a fejébe száll, és így a hallójárat hátsó falán elhelyezkedő redő a vértolulás folytán erősen megduzzad, elzárva ezzel a hallójáratót. Másrészt, a szájtátogatás következtében az alsó állkapocs hátsó csontnyúlványa is elzárja a fülnyílást. Innen ered a siket megnevezés. Ahogy azonban a csőrét összecsukja, és a köszörülést abbahagyja, a madár ismét élesen hall. A hagyományok szerint vadászidénye a dürgés idejére esik, április–május között, de a román hatóságok a nászidőszak helyett őszre módosították a siketfajd vadászati idényét. Eredendően a vadászata az éj leple alatt kezdődik, a sötétben a vadász kimegy a dürgőhelyek egyikére, majd virradatkor becserkeli a fán dürgő kakast, de mivel a madárnak hallása és látása is kiváló, a fajdot megközelíteni csak akkor lehet lépésről-lépésre időszakosan, mikor köszörül, vagyis mikor se nem lát, se nem hall.
