A leglátványosabb talán mégis a 100 éves kalanderozó gép, hatalmas hengereivel és Zittauer Maschinenfabrik Eissen Giesserei feliratával, ami származását hirdeti. Ez a nagy vasaló tudja a kimosott, keményített, megszárított textilt tükörfényesre simítani. A fényesség pedig komoly vonzerő.

A sötétkék ünnepi kötényt meg csak vasárnap vették föl a templomba, utána hazaérve levették, összehajtották és betették a sublótfiókba, úgy kímélték. „Egyszer mondta az uramnak egy asszony a vásárban, hogy »30 éve vettem a kötényt a maga nagyapjától, és még nem volt kimosva«. Így őrizte a szép fényét, tartását”– és finom mosollyal simít végig a szekrényben sorjázó selymes kék holmikon. Idővel változott a módi, ma már a nagymamák az unokáknak szoktak venni háromszögletű kendőt, motorozáskor azt kötik az ifjak a nyakukba.

Kék hidegen, melegen

De vajon honnan ered a kékfestés? És egyáltalán, mitől lett pont a kék szín ilyen népszerű világszerte? Az európai textilfestésre a 16. századtól kezdett hatást gyakorolni az Indiából behozott indigócserje szép színű és jó minőségű festék-anyaga.

Vendéglátónk műhelyében ma már nem a növényi indigófesték használatos, mert idővel felváltotta a szintetikus indantrén. Ezzel meleg eljárással, 85 °C-on lehet festeni, a készruha bátran mosható, nem ereszti a színét, nem fakul, nem fog, mint a hidegen festett indigós. Megjegyzem, aki vett már fel új farmert fehér pólóval, tudja, miről van szó. Miklós bácsi bólint: „A 30-as években kezdett az édesapám melegen festeni, nehezen tudta bevezetni, évtized kellett, mire elfogadták az újat. De megvették és a használatban derült ki, hogy jó.”

Régen voltak erre szakosodott mesterek, akik jártak műhelyről műhelyre elkészíteni a kívánt mintákat. Házigazdánk maga is készített saját használatra nyomófákat. A kisebbek kézi mintázásra szolgálnak, a nagyokat a perrotin gépre rögzítik. Fontos ismertetőjegy a műhelyek jellegzetes motívumvilága, ami tájegységenként is eltérő. Ráadásul egy-egy mai cég arculatához is kötődhet. „A lajosmizsei tanyacsárda drapériáit, abroszait mi szállítjuk jó ötven éve, azt a mintát le is védették, nem adjuk más vendéglőnek” – mondja Margitka néni, aki maga is népi iparművész, a kézi mintázás avatott ismerője, és aki nevetve így jelöli meg saját helyét a családi vállalkozásban: „Én vagyok az inas és az igazgató”.

„Csak az a baj, hogy a gépek nagy teljesítményűek, az én teljesítményem meg visszafelé tendál. Már nem megy napi ezer méter megmintázása” – legyint a mester, aki pedig ma is tiszteletre méltó szellemi és fizikai erőben van. Munkásságát rangos állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el, Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. De a legszebb koszorú, ami övezheti, az a család, melynek minden egyes tagja szívvel-lélekkel beletanult a megörökölt, megőrzött mesterségbe.