WEÖRES SÁNDOR csodálatos fordításában feltűnő, hogy a szóma „forr” és „tisztul”, akárcsak az erjesztett mézes italok, hogy „sajtolják”, mint ahogyan a lépből nyerték ki a mézet préseléssel, hiszen a keretes méhészkedés alig kétszáz éves találmány, s előtte évezredeken át a lépből préselték, sajtolták a mézet. A gyönyörű költői képben – „Esőisten növelte föl, / hozzánk Nap lánya hozta el, / fölfogták légi szellemek, / ők adták éltető levét” – nehéz nem a virágokból nyert nektárt, a „Nap lányá”-ban és a „légi szellemek”-ben pedig a méheket sejtenünk. A nap lányainak számos ősi hagyományban nevezték a méheket, s végül, hogy az így nyert szóma-ital „nem-múló életet” és „minden vágy teljesül”-ését nyújtja.

Egy másik énekben pedig azt olvashatjuk, hogy: „Az égben van egyik felem, a másikat lenn vonszolom. Talán bizony szómát ittam?” (Rig Véda X. 119. – Schmidt József fordításában).

Ezek a szerek nagy valószínűséggel a beavatás szertartásának kulcsfontosságú alapjai voltak, amelyek a beavatási élményt hivatottak felerősíteni, akár látomások előidézésével is. És – hangsúlyozom – ezeknek a szereknek legalább olyan fontos része volt az erjesztett mézes ital, mint a hallucinogén hatást kiváltó gomba.

Jóllehet elsősorban spirituális, kulturális, de alighanem mentálhigiénés célja is lehetett egy-egy ilyen beavatásnak, amelyeket napjaink kutatói is újra felfedeznek. Az ilyen szerek kortárs biopolitikai vonatkozását vizsgáló legfrissebb kutatás azonban megjegyzi – és megfontolás végett nagyon is érdemes erre felhívni a figyelmet –, hogy:

„A pszichedelikus szerek legális integrálásának kérdése egyfajta Pandora szelencéjeként értelmezhető, hiszen nem az emberi vegyészmérnöki tevékenység alkotásai, hanem sokkal ősibb, az emberi tevékenységtől függetlenül kialakuló és létező, a világ minden táján társadalmi tabukkal és szertartásokkal (korlátozó praxisokkal) övezett, veszélyeket, ugyanakkor nagy lehetőségeket is rejtő anyagi létezők. Éppen fenti tulajdonságaik miatt kétséges, hogy milyen biopolitikai potenciál rejlik bennük…” (Básthy Ágnes és Lengyel Zoltán: Farmakológiai biopolitikák. 1. rész. A lélek vegyészete. Replika, 2023 [129]: 35).

Az „egészség” szót azonban holisztikus értelemben kell vennünk, tehát „teljességet” jelent, vagyis olyan terápiás beavatások részeként jelentek meg, amelyek az ember egységét, teljességét hivatottak visszaadni, a természettel való kapcsolatának megújítását igyekeztek elérni. A görög mítoszokban ez úgy jelenik meg, hogy az ambrózia az istenek itala, fogyasztói szépek, fiatalok és halhatatlanok lesznek. Csakhogy az ambrózia kizárólag az istenek kiváltsága, s halandó ember az ambróziáról szerzett tudással nem élhet vissza; amennyiben mégis megteszi, annak súlyos következményei lehetnek, ahogy ezt később láthatjuk.

Számtalan utalást találunk továbbá a klasszikus görög irodalomban, különösen HOMÉROSZ eposzaiban arról, hogy az ambrózia hogyan gyógyította meg a sérüléseket, hogy a hős holtakat ambróziával (vagy mézzel) balzsamozták be, hogy ne induljanak rothadásnak, sőt akár fel is támadjanak. Ez köszön vissza abban, hogy például Nagy Sándort is mézzel balzsamozták be halálakor.

Ezt kereste Gilgames, s ez termett a másik fán a Paradicsomban. Ez az ősmítosz – valójában kultúrák közötti vándormítosz –, amelynek alapján nagyon úgy tűnik, hogy eredetileg ez valószínűleg valamilyen erjesztett mézes ital lehetett, amibe mást is kevertek, talán azért, hogy így tartósítsák, esetleg a magas cukortartalmú, különösen édes mézes itallal az adalék hatását fokozzák. Az aranykorban, ROBERT GRAVES szerint, még ezt fogyasztották az emberek is:

„…az úgynevezett aranykor nemzedéke, Kronosz uralkodott fölöttük, nem dolgoztak, gond nélkül éltek, s csak makkot, vadon termő gyümölcsöket meg a fákról csöpögő mézet ettek, és juh- meg kecsketejet ittak. Nem öregedtek meg, sokat táncoltak és nevettek; a halál gondolata semmivel sem volt ijesztőbb számukra, mint az álom. Ma már egy sincs köztünk közülük, de lelkük még mindig él: ők a békés falusi tanyák jó szellemei, az igazság oltalmazói” (Robert Graves: A görög mítoszok. Európa Kiadó, 1981: 18).

Hogy ezeknek az italoknak milyen kivételes erejük lehetett, milyen taburendszer épülhetett köréjük, azt Tantalosz történetéből érthetjük meg csak igazán. Tantalosz mítosza kevesek által ismert. Király volt ő az ősi Görögországban, egyenesen Zeusz fia, ezért az istenek rendszeresen megtisztelték azzal, hogy asztalukhoz hívták lakomákra.