A méhészet művészete II.

– Esszék az apiterápiáról

Ahhoz, hogy a méz gyógyító erejéről beszélhessünk, vagy egyáltalán magáról a mézről érvényesen és érthetően szólhassunk egy elsősorban cukor-, alkohol- és gyógyszerfüggő világban, messzebbről kell folytatnunk kultúrtörténeti utazásunkat, mintsem hogy a könnyebb és talán elfogadhatóbb utat választanánk, azaz felsorolnánk a mézben rejlő vitaminokat, ásványi anyagokat, enzimeket, antioxidánsokat.

Ezek a fogalmak ugyanis megnyugtatják a vallási hiedelmeit esetleg „tudományvallásra” cserélt embert – ha meghallja őket, biztos lesz benne, hogy az, ami vitaminokat, ásványi anyagokat, enzimeket és antioxidánsokat tartalmaz, nem lehet más, csak egészséges.

Míg a vallásossággal szemben ma már – legalábbis Európában – bárkinek lehet kifogása, a „tudományvallással” szemben védtelenek vagyunk. Talán a helyes és tényleg tudományos stratégia: a tudománykritika. A tudomány ugyanis minden hibája ellenére, mégis csak azért értékes emberi találmány, mert nemcsak kritikus, hanem önkritikus is lehet. Sőt, a tudomány leszűkítése helyett törekedhetünk a tudomány kiszélesítésére is, az interdiszciplináris párbeszédre, amelyben a természettudományok éppen úgy helyet kaphatnak, mint a bölcsészettudományok. Az ellentmondást nem tűrő kijelentésekkel és varázsszavakkal szemben helyesebbnek tűnnek a kérdések, válaszkísérletek, amelyeknek hagyományos műfaja az európai irodalomban az esszé. A szó kísérletet jelent. Sőt: az egyszerre tapasztalati, tudományos, elméleti és intuitív úton való megközelítését egy-egy témának, kérdéskörnek.

Semmit.

Azt tudták és tapasztalták, hogy a természetben számos olyan gyógynövény és anyag található, amely gyógyító hatással van az emberre, és adott esetekben különösen jó eredménnyel jár használatuk. Ezt a gyógyhatást nemcsak növényekkel, hanem különféle főzetekkel is elérhették. Vajon miként jöttek rá, hogy a természetben megtalálható millióféle növény közül melyik mérgező, melyik ehető, melyik gyógyít? Igen nagy kérdés. Számos elmélettel magyarázzák ezt, kezdve attól, hogy akik mérgező növényeket ettek, meghaltak, egészen odáig, hogy a „növények elmondták titkaikat” az embereknek.

Hogyan fogyasztották, és mit gondoltak róluk? Vajon ugyanúgy hatnak a természettel közvetlenebb kapcsolatban élő őskori és ókori emberekre, mint a természettől elszakadt mai emberre? Lehetséges-e, hogy a természetes gyógyhatású élelmiszer, mint akár a méz: mindenkire kissé másképpen hat? Hogyan lehet kijelenteni egyáltalán, hogy a méz gyógyhatású, ha van olyan, aki allergiás rá? Azért, mert a többségre jó hatással van? Vajon mi lehet a méz alapja: a nektár, amelyből a méhek a mézet készítik? Miért jelenik meg a nektár a lehető legpozitívabb összefüggésben az évezredek költészetében, mítoszaiban? Csupán az édessége miatt?