0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. május 21.

A százmillió éves méhecske

A százmillió éves méhecske (Discoscapa apicula) egészen különleges. A kréta korszakban élt, melynek kezdetén különös változás indult be a növényzetben, mert megjelentek és az időszak végére az egész bolygón jellemzővé váltak a virágzó növények.

A méhészet művészete II. – Esszék az apiterápiáról

A százmillió éves méhecske (a virágpor)

„Akárha saját mézébe dermedt volna e méh,
íme a Nap lányainak könnyébe zárva örökre.
Élete munkája megérett méltó jutalomra:
oly halált halt, amilyet magának akart.”

(Marcus Valerius Martialis: Méh borostyánban.

Epigrammák IV/XXXII.

A szerző fordítása.)

MARTIALIS, a kétezer évvel ezelőtt élt latin költő epigrammái mindig nagy derültséget keltettek egyetemi tanulmányaim alatt, és előszeretettel olvastuk a neolatin kurzusaink mellett, kocsmákban és lányoknak randevúk hevében, természetesen és főleg pajzán költészete végett. Nem sejtettem, hogy sok-sok évvel később újra kézbe veszem epigrammáit, keresve az egyik után, amelyben borostyánban megdermedt méhecskéről ír.

A költeményében említett „Nap lányai” kifejezés nem a méhekre vonatkozik – az ókori Egyiptomban hívták így a méheket –, hanem a római mitológiában a „Héliászok”-ra. Vajon a kettőnek lehet köze egymáshoz? Az eredeti történet úgy hangzik, hogy Héliosznak, a Napistennek egy fia volt – Phae­thón –, és számos lánya. Ez a fiú folyton dicsekedett, hogy ő a Nap fia, de Epaphosz – Egyiptom mitológiai királya – ezt kétségbe vonta és kinevette. Ezért aztán Phaethón megkereste atyját. A Nap szeretettel fogadta, s megesküdött, hogy hajlandó apaságát bizonyítani, kérhet tőle bármit. A félig isten, félig ember fiú bizonyítani akarta származását, s a Nap istenétől azt kérte, hogy egyetlen napra ő hajthassa a Nap szekerét. Héliosz figyelmeztette gyermekét, de hiába, mivel megígérte, kénytelen volt engedni.

A fiú hamar elvesztette uralmát a paripák felett, s végzetesen közeledett a földhöz, sivataggá égette Arábiát és Észak-Afrikát, feketére pörkölte az aithiopszok törzsének népét és számtalan folyót kiszárított. A végső katasztrófát Zeusz/Jupiter azzal kerülte el, hogy villámmal halálra sújtotta a fiút.
Peter Paul Rubens: Phaethon zuhanása, 1604
1. kép: Peter Paul Rubens: Phaethon zuhanása, 1604

A mítosz lehet, hogy egyszerre örökít meg egy természeti katasztrófát – talán napkitörést – és egy emberit: a gőgös és felesleges bizonyítási vágyat. Nem is tudom, melyik a nagyobb tragédia. Euripidész drámát írt belőle, ami töredékben maradt fenn, Ovidius az Átváltozásokban írta meg, de számos festőt és zeneszerzőt megihletett e mítosz, s mint fentebb láthatjuk, még a pajzán epigrammák komisz költője, Martialis is utal rá.

Martialis azonban egészen más kontextusba illeszti, és egészen pontosan a végkimenetelre utal, vagyis arra, hogy amikor Héliosz fia elpusztul bizonyítási vágyától hajtva, akkor lánytestvérei – a Héliászok –, megrendülve testvérük halálán, bánatukban nyárfává változtak, ám még fává válva sem tudták abbahagyni a zokogást, s ezek a könnyek a fákból kicsöppenő borostyánok. Egy ilyen borostyánba repült bele Martialis kis méhecskéje egy végigdolgozott élet végén, s a költő szerint így nem csupán méltó, hanem olyan halált halt, amilyet magának akart.

Forrás: Méhészet

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: