Tény ugyanakkor, hogy Magyarország az EU-tagállamok átlagánál kevesebb hatóanyagot használ. Ez vajon azt jelenti-e, hogy az optimálisnál is kevesebbet kapnak a növények?

Az uniós átlagnál kevesebb növényvédőszer-hatóanyag használata önmagában nem jelenti azt, hogy a gazdálkodók az optimálisnál kevesebbet juttatnak ki. A felhasználás mértékét ugyanis alapvetően meghatározza a termesztésszerkezet, az agroökológiai adottságok és a technológiai színvonal.

Hazánkban a szántóföldi kultúrák dominanciája eleve alacsonyabb fajlagos felhasználással jár, mint például az intenzív kertészeti termelés több nyugat-európai országban, így az összehasonlítás is csak korlátozottan értelmezhető. Ebben a kérdésben kiemelt szerepe van a növényorvosoknak, akik a szakszerű, okszerű növényvédelem kulcsszereplői.

Az ő feladatuk annak megítélése, hogy adott körülmények között mikor és milyen mértékű beavatkozás indokolt, így közvetlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy a felhasznált hatóanyag-mennyiség ne legyen sem indokolatlanul magas, sem elégtelen. A növényorvosi döntéstámogatás révén egyre inkább a célzott, integrált védekezés kerül előtérbe, ami lehetővé teszi a hatékony, ugyanakkor takarékos felhasználást.

A mérsékeltebb szerhasználat befolyásolja a termésmennyiséget, minőséget vagy piacképességet?

A hagyományos termelésből származó termények esetében a piac jellemzően nem tesz különbséget aszerint, hogy egy adott termék előállítása során mennyi hatóanyagot használtak fel, amennyiben az megfelel az élelmiszer-biztonsági előírásoknak. A versenyképességet elsősorban a hozam, a minőség és az egységesség határozza meg.

Összességében tehát az alacsonyabb hatóanyag-felhasználás önmagában nem érték, hanem akkor tekinthető kedvezőnek, ha azt szakszerű, növényorvosok által támogatott döntésekkel érik el, biztosítva ezzel a termésbiztonságot és a piacképes minőséget.

A biológiai módszerek mennyire alkalmasak a hagyományos növényvédelem kiváltására?

Biogazdálkodás esetén, ahol az előállított termék magasabb áron értékesíthető, kiválthatók a kémiai megoldások, bár ez sokszor nem egyszerű. A biológiai növényvédelmi módszerek szerepe az elmúlt években a konvencionális termesztésben is jelentősen felértékelődött, ugyanakkor jelenlegi formájukban általában nem képesek teljes mértékben kiváltani a hagyományos, kémiai növényvédelmet, különösen a nagy területen termesztett szántóföldi kultúrák esetében. Sokkal inkább kiegészítő szerepük van: integrált rendszerben – az úgynevezett integrált növényvédelem (IPM) részeként – jelentenek hatékony megoldást, ahol a cél a kémiai beavatkozások számának és mértékének csökkentése, nem pedig teljes elhagyása.

A biológiai megoldások – például mikrobiológiai készítmények, hasznos élő szervezetek (ragadozó rovarok, parazitoidok), illetve növényi kivonatok használata – elsősorban ott működnek jól, ahol kontrolláltabb a környezet, így például kertészeti kultúrákban, üvegházi hajtatásban vagy intenzív zöldség- és gyümölcstermesztésben. Ezekben az ágazatokban már ma is léteznek olyan technológiák, amelyek megfelelő szakmai háttér esetén döntő mértékben képesek kiváltani a kémiai növényvédelmet.

A nagy szántóföldi kultúráknál – mint a búza, kukorica vagy napraforgó – azonban a biológiai megoldások jelenleg inkább részleges kiváltást tesznek lehetővé, jellemzően speciális problémák kezelésére vagy megelőző jelleggel. Hatékonyságuk sok esetben erősen függ a környezeti feltételektől, így az időjárástól vagy a fertőzési nyomástól is, és hatásuk gyakran lassabb, kevésbé kiszámítható, mint a kémiai készítményeké. Ebben a folyamatban is kulcsszerepe van a növényorvosoknak, szakmai döntéseik biztosítják, hogy a biológiai és kémiai módszerek egymást erősítve, ne pedig egymást kizárva működjenek.

Hol tart az EU a növényvédőszer-hatóanyagok kivonásában, hány hatóanyagot vontak ki, és ez milyen nehézségeket okozott?

Az Európai Unió a növényvédőszer-hatóanyagok szigorúbb felülvizsgálatát és fokozatos kivonását a 2000-es évek vége felé kezdte meg. Ettől kezdve egyre szigorúbb egészségügyi és környezetvédelmi kritériumoknak kellett megfelelniük a hatóanyagoknak, és az úgynevezett „veszélyalapú” megközelítés is megjelent, amely bizonyos kockázati tulajdonságok esetén automatikus kizárást jelent. Ennek következtében sok hatóanyagot vontak ki a piacról: míg az 1990-es években még több mint 900 engedélyezett hatóanyag volt Európában, mára ez a szám nagyjából 400–450 közé csökkent.

Amennyiben folyamatosan szűkül az elérhető eszköztár a kártevők, betegségek és gyomok elleni védekezésben, az közvetlenül veszélyezteti a termelés biztonságát és kiszámíthatóságát. Természetesen a biológiai megoldások fejlődnek, és egyre nagyobb szerepet kapnak a gyakorlatban is. Ugyanakkor ezek engedélyezése Európában jelenleg rendkívül időigényes és összetett folyamat, ami azt eredményezi, hogy a gazdálkodók számára sok esetben nem áll rendelkezésre elegendő, azonnal alkalmazható és hatékony alternatíva.