Szerző: Molnár Balázs
A nyílméregbékák (Dendrobatidae) a természet egyik, talán legkülönlegesebb evolúciós stratégiáját alkalmazzák. Ahelyett, hogy saját maguk állítanának elő mérget, mint például a viperák vagy a skorpiók, ők egy külső forrásokra épülő, úgynevezett „étrendi bioakkumulációs folyamatot” használnak a védekezéshez.
Ez tömören annyit jelent, hogy a békák toxicitása nem genetikai adottság, hanem a környezetükkel való szoros interakció/kölcsönhatás eredménye, ami evolúciós folyamatok során alakult ki náluk. Ezért, ha egy vadon élő békát kiemelünk az eredeti élőhelyéről (esőerdők), vagy már alapból is egy fogságban tenyésztett egyedet vizsgálunk, akkor a méreganyagok utánpótlása megszűnik számukra vagy el se kezdődik az interakció velük. Így az állat rövid időn belül teljesen veszélytelenné válhat vagy alapból is ártalmatlan lehet az ember számára.
Az étrend, amitől ez kialakulhat
A folyamat megértéséhez egészen az esőerdők talajszintjéig kell lemennünk. Ugyanis ezek a békák ezeken a szinteken élnek és így itt is vadásznak /táplálkoznak. Táplálékukat elsősorban apró ízeltlábúak teszik ki. A kutatások kimutatták, hogy a békák bőrében található alkaloidok (szerves, nitrogéntartalmú vegyületek) közvetlen forrásai bizonyos atkák, hangyák és bogarak, amiket elfogyasztanak ezek az állatok.
Ilyen táplálék források közé tartoznak például a páncélosatkák (Oribatida) is. Ezek az atkák a talajon lévő korhadó növényi részekkel táplálkoznak. Eközben pedig különféle alkaloidokat halmoznak fel. Hasonlóan kritikus forrást jelentenek a Brachymyrmex és Cyphomyrmex nemzetségbe tartozó hangyák csoportjai is.
Ezek a bogarak a sziklaibogár-félék közé tartoznak (például a Choresine nemzetség képviselői), a méreganyag pedig a batrachotoxin. Ezeket elfogyasztva kapnak a békák egy olyan kémiai alapot, amelyet a szervezetükbe kerülve koncentrálnak, és olykor kémiailag tovább is módosíthatnak, hogy még hatékonyabb védekezési rendszert hozzanak létre a saját érdekükben.
Hogyan működik a méreg a gyakorlatban?
Amikor a béka elfogyasztja a zsákmányát, akkor a toxinok is felszívódnak a tápcsatornából közvetlenül a véráramába. A békák szervezete rendelkezik speciális transzportfehérjékkel, amelyeknek köszönhetően ezeket a veszélyes vegyületeket az emésztőrendszertől képesek a bőrben található granuláris (mirigyes) szemcsékig szállítani. Ezekben a mirigyekben elraktározzák a mérget, nagy koncentrációban.
Ezek a mirigyek húzódnak össze, amikor a békát valamilyen stresszhatás éri (és ezáltal az izmai összehúzódnak), így a méreg a bőre felszínére préselődik. Ez a védekezési mechanizmus passzív a béka tekintetében, mivel se nem „harap” vagy „szúr” a mérgével, hanem az esetleges ragadozónak kell érintkeznie a bőre felszínével, ahhoz, hogy kiváltsa a folyamatot. Így a méreg a nyálkahártyákon vagy apró sérüléseken keresztül azonnal a támadó vérkeringésébe kerül.
A méreg hatása
A nyílméregbékák közül az egyik, hanem a legveszélyesebb az arany nyílméregbéka (Phyllobates terribilis), amely a korábban említett batrachotoxint használja méreganyagként. Ez a vegyület elsősorban az idegrendszerre és az izmokra hat. Drasztikusan és visszafordíthatatlanul megnyitja az idegsejtek nátriumcsatornáit. Ez pedig totális izombénuláshoz, szívritmuszavarhoz és végül légzésleálláshoz is vezethet.
Felmerülhet a kérdés, hogy saját magukra hogyhogy nem veszélyesek ezek az állatok. A válasz az, hogy az evolúció során a nátriumcsatornáik szerkezete megváltozott olyannyira, hogy a méregmolekulák nem tudnak hozzákapcsolódni a saját receptoraikhoz, ezzel nem téve kárt az állat idegrendszerében.
Békák a terráriumban
Mivel a fogságban tartott állatok számára nem tudjuk biztosítani a vadon élő alkaloid-forrásokat, így a békák étrendjét „steril”, de tápláló rovarokkal pótoljuk. Ennek köszönhető, hogy a fogságban tartott békák bőre nem mérgező. A rovarok, amiket adhatunk nekik elsősorban kisebb-nagyobb röpképtelen muslicák lehetnek.
Ezeket könnyen lehet tenyészteni is, vagy ha nem szeretnénk vele bajlódni, akkor nagyobb mennyiségben lehet vásárolni is őket és folyamatosan adagolni a kedvencünk számára. Másik fő táplálék forrás lehet még az ugróvillás és az ászkarák. Ezek a terrárium aljzatán élő, a terráriumban az esetleges penészt takarító állatok nem adagolva, hanem a terrárium talaján tartva jelenthetnek vadászási kihívásokat az állatok számára.
Mivel a fogságban kapott rovarok tápanyagtartalma szegényesebb a vadon élőkénél, a takarmányállatokat minden etetés előtt kalcium- és vitaminporral kell beszórni („panírozni”), hogy megelőzzük a csontfejlődési rendellenességeket. Ezeket a porokat akár fajra specifikusan is be lehet szerezni.
Szerző: Molnár Balázs
