A zöldfelületek ökológiai átalakulásának fontosságát és a fapótlásokkal kapcsolatos fővárosi tapasztalatokat.

Az eredeti interjú a Kertészet és Szőlészet
februári lapszámában jelent meg.

• Egyik előadásának a Kócos Éden címet adta. Mit takar ez a cím, és miért gondolta fontosnak a témakör kiemelését?

A zöldszakmákon belül van egy le nem zárt vita arról, hogy a zöldfelületek esztétikai vagy ökológiai minősége a fontosabb. A többség szerint figyelembe kell venni az ökológiai szempontokat, de a települési zöldfelületnek hagyományos értelemben szépnek, rendezettnek kell lennie. Meglátásom szerint olyan gyorsan érkezik a klímaváltozás, hogy ez már nem mérlegelés kérdése. Számomra a városi zöldfelületeknek sokkal fontosabb tulajdonságuk az, hogy városökológiai szempontból pufferkapacitást, alkalmazkodási lehetőséget jelentenek a város és lakói számára. Korszakváltásban vagyunk, már nincs időnk az esztétikai megfontolásokra. Ha ezen még sokáig vitatkozunk, és nem tudjuk meggyőzni a szakmát, akkor a nagyközönséget sem tudjuk. Ebben az előadásban egy velem megtörtént esetet dolgozok fel.

Szerintem a tájépítészetben és a zöldfelület-gazdálkodásban egyaránt nagyon sok mindent át kell értékelni. A napokban olvastam a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége (IFLA) állásfoglalását az ökológiai megközelítés fontosságáról, trenddé válásáról. Budapesten pedig a MATE Budai Campusán januárban végeztek az ökológiai zöldfelület-fenntartó szakmérnökképzés első évfolyamának hallgatói. Az éghajlati változás jelenleg a szakmánkat alakító legfontosabb valóság, amiben kellenek a formabontó, kicsit polgárpukkasztó, elgondolkodtató előadások.

• Az ökológiai zöldfelületek formabontó megvalósítása először a fővárosban történt meg, vagy csak ott kapott nagyobb figyelmet?

Kevesen akarják nekem elhinni, hogy messze nem a Fővárosi Önkormányzat idehaza az úttörő. Az első ilyen típusú zöldfelület-fenntartásra Magyarországon a Vadvirágos Veszprém program vállalkozott, Székesfehérváron is hamarabb elkezdődött, és Budapest 12. kerületében is voltak már előképei. Ha pedig az európai nagyvárosok hálózatát nézem, akkor 15-20 évvel vagyunk elmaradva attól, ami a skandináv országokban, Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Spanyolországban, Angliában megvalósult, ott ezek a kérdések ennyivel korábban felmerültek.

• A hazai zöldszakma valójában mennyire fogadja el ezt az ökológiai szemléletet, és ez milyen hatással lehet a lakosságra?

A tavalyi szakmai napokon éreztem, hogy megváltozott valami. A Green City-na­pon hallott előadások között nem volt olyan, ami ne azt igazolta volna vissza, amiről mi már két-három éve elkezdtünk beszélni, és ami akkor még teljes értetlenségbe, ellenállásba ütközött. Ehhez képest megdöbbentett, hogy tavaly mennyire támogató volt a szakmai hallgatóság. Én inkább azt hiányolom, hogy az elfogadottság még nem százszázalékos és még mindig vannak, akik a régi megközelítést alkalmazzák. A fenntartó kertészek és a növénytermesztők sokkal nyitottabbak, mint mondjuk a tervezésben a tájépítészek.

• Lehet, hogy a tájépítészetben azért van még a régi gondolatvilág jobban jelen, mert a megrendelői oldal a hagyományos rendet szeretné a kertjében a kócosság helyett, és ezt a tervező figyelembe veszi?

Nem gondolom ezt, szerintem a társadalomban is elindult az ilyen jellegű gondolkodás, bár sokkal kisebb arányban, mint a szakmánkban. A gond inkább az, hogy a tájépítészképzés még mindig nagyon esztétikai alapon nyugszik, nem az ökológián. Mindenképpen kell változtatni a képzésen. Egyes tájépítész-műhelyek már komolyabban elkezdtek foglalkozni vele, ám vannak, akik harcos ellenzői a közterületi kócosságnak, miközben családi házak kertjeibe terveznek ilyet. Ismerek olyan tervezőt is, aki nagyon jó ökológiai zöldfelületi terveket készít, és vannak jó, megvalósult munkák. De