Valaha hazánk "csincsilla bunda nagyhatalom" volt - ám hobbiállatnak is tartható

Szerző: Molnár Balázs

A csincsillák eredetileg a dél-amerikai Andok magashegyi területeiről származnak. Kivételesen puha és sűrű prémjüket már jóval előttünk az inka birodalomban is nagyra értékelték. Azonban a 17. században meginduló, európaiak által vezérelt mértéktelen vadászat a vadon élő populációkat szinte teljesen a kipusztulás szélére sodorta. Bár természetes élőhelyükön ma már szigorúan védettek, a világ prémipara számára napjainkban is nagyüzemben tenyésztik őket.

Magyar viszonylatban a csincsillaprém-előállítás az 1970-es évek végén, a komáromi Wanger rendszer 1978-as megalakulásával indult robbanásszerű fejlődésnek.

A központosított integrációnak és a világhírű, saját fejlesztésű „Royal Blue” prémkikészítési eljárásnak köszönhetően Magyarország globális nagyhatalommá vált. Fénykorában a világ csincsillaprém-termelésének jelentős részét hazai telepek adták. Bár a 2020-as hazai állatvédelmi törvénymódosítás a legtöbb prémes állat (pl. nyérc, róka) tenyésztését szigorúan betiltotta Magyarországon, a csincsilla (és az angóranyúl) kivételt kapott, így prémcélú tenyésztésük ma is legális. Viszont a világpiaci változások miatt, az e célú tenyésztésük elenyészővé vált.

Haszonállatként

A haszonállatként való tartás során a jövedelmezőség alapja a szigorú szelekció. Egy ideális tenyészbak élőtömege körülbelül 500–550 gramm, háta sötét és sűrű szőrzetű, míg a hasi oldala szigorúan hófehér. A szürkés hasi árnyalat súlyos és öröklődő hiba, amely ronthatja a prém értékét. A telepeken optimalizált, ketreces technológiát alkalmaznak. Az állomány többnyire háremrendszerben él (egy hímre öt nőstény jut), a 111 napos vemhességet követő ellés pedig általában emberi beavatkozás nélkül lezajlik.

A csincsilla napjainkban: fókuszban a társállatként való tartás

Az elmúlt évtizedekben a csincsilla egyre nagyobb teret hódított társállatként is, ahol az elsődleges cél a hosszú, egészséges élet és a megfelelő élettér biztosítása lett. A hobbitartók gyakran hatalmas, többszintes fémvázas ketrecekben tartják őket. Mivel rendkívül erős a rágóösztönük, az elhelyezésük során a műanyag kiegészítők használata szigorúan kerülendő, hisz nem sok maradna belőlük. A ketreceket stabil, fém alátétekkel rögzített fapolcokkal, polár anyagból készült függőágyakkal és fa bújókkal érdemes felszerelni.

Mozgásigényük kielégítésére sokan nagyméretű, fémből készült, zárt futókerekeket is alkalmaznak, melyet előszeretettel vesznek igénybe. A lakásban történő szabadon engedésük gondos előkészületet igényel és folyamatos odafigyelést.