Vendégházuk kilincsét több száz hektáron gazdálkodó nagygazda adja át csillagásznak, majd ő a Kossuth-díjas balettművésznek. Vajon megérte-e Szarkáéknak a váltás a sok küzdelem, anyagi nehézség ellenére?
Zsolt és Anita negyvenes éveikre kényelmes életet építettek fel Pécsen. Családi házban éltek, jól kerestek. Zsolt egy multinacionális cégnél dolgozott villanyszerelőként, míg Anita ügyvivő szakértő volt a Pécsi Egyetemen. Úgy tűnt, minden a helyén van az életükben. De Zsoltban idővel egyre nőtt a nyugtalanság. Története azért is érdekes, mert nem tipikus. Gyerekként sokat kellett segítenie szüleinek a kis gazdaságuk körüli teendőkben, de egyenesen büntetésként élte meg, mikor a nagy kertet vagy a baromfit, nyulakat gondozta. Valahol mélyen mégis ott rejtőztek benne ezek az élmények. Fokozatosan jött rá arra, hogy a városi életformában boldogtalan. Értelmetlennek érezte a fogyasztói társadalom „mutatványos világát”, miként értéktelennek tartotta saját munkáját is. Vívódásait megosztotta Anitával, akiben ezen a téren is értő társra talált. A család, a barátok értetlenül álltak a terveik előtt, de ők megegyeztek, hogy változtatnak az életükön. Ezt megkönnyítette, hogy gyerekeik már kirepültek otthonról.
Szakkönyveket vettek, tanulni kezdték a gazdálkodás alapjait, és szabadidejükben az országot járták, keresték majdani „szarkafészkük” helyét.
A Balaton-felvidéket drágának találták, és úgy látták, egyre inkább üdülőövezet-jelleget ölt, kevesen foglalkoznak a gazdálkodással. Az Őrség túl messze esett Pécstől, ahol gyerekeik éltek. Jártak Gyűrűfű ökofaluban is, és épp Visnyeszéplakot akarták felkeresni, mikor megszálltak Bárdudvarnokon. A Petörke-tó partján sétálva betértek a tóparti büfébe, itt látták meg annak az eladó háznak a hirdetését, ami később az otthonuk lett. Mikor először leültek az öreg diófa alatti padra, egymásra néztek, és Zsolt így szólt Anitához: „Szerintem hazaértünk”. Anita pedig annyit mondott: „Szerintem is.” Így eladták két pécsi ingatlanjukat, és megvásárolták a dombgerincen álló házat a hozzá tartozó 1,2 hektár földdel.
A gazdaság története
Szarkáék gazdaságukat tejfeldolgozásra akarták alapozni, így elvégeztek egy sajtkészítő tanfolyamot Csermajorban. Kecskékkel indultak, úgy gondolták, mérete miatt könnyebben kezelhető állat, és egy esetleges elhullás nem okoz akkora anyagi kárt, mint egy tehéné. 47 kecske volt a legtöbb, amit tartottak. Néhány évnyi tapasztalattal megpróbálkoztak a tehéntartással: két jersey fejőstehenet vásároltak a szomszédjuktól. Zsolt szerint egy gazda addig tart kecskét, amíg egyszer nem jut hozzá egy tehénhez.
szakmunkás
„Akkor aztán eladja az összes kecskét, a gidákat meg levágja, és jóízűen elfogyasztja elégtétel gyanánt” – teszi hozzá félig viccesen. Mert míg a tehenet megfogja a villanypásztor, addig a kecskék, ezek az eszes, élénk állatok bármilyen kerítésen átjutnak. Ráadásul a szálastakarmányt olyan szinten pazarolják, hogy Zsolt szerint egy fejőstehén – aminek ha reggel-este kiporciózzák az adagját, az utolsó szénaszálig megeszi – öt anyakecske takarmányán szépen megél.
A tejelő jószágokon kívül a kezdetektől tartottak tyúkokat és nyulakat önellátási céllal, emellett kis konyhakertet művelnek. Egy időben vetettek kukoricát, de hamar rájöttek, itt, az erdőszélen akkora a vadkár, hogy nem éri meg. A szemestakarmányt környékbeli gazdáktól vásárolják.
Szénát is kell venniük, az 1,2 hektár nem tart el egy tehenet sem. Fenn a dombtetőn különösen érződik a klímaváltozás hatása. Ideköltözésükkor, tíz éve még kétszer kaszáltak, ma erre már nincs esély.
A tavalyi évben nagy fájdalmuk volt, hogy gyönyörű, kezes hidegvérű lovukat, Csillát elvitte az aszály és a háború. A korábbi években a csikóeladásból származott annyi bevételük, hogy ki tudták hozni a lótartást nullszaldósra. De a kétszeresére drágult szénabálákat már nem tudták kigazdálkodni.
