Számos érdekes alternatívát lehetett hallani, olvasni, hogy a vízöblítéses vécék előtt hol és hogyan könnyítettek magukon az emberek. Az emberi ürülék és az állattartás között azonban ilyen szoros kapcsolatot sehol másutt nem találni, mint a kínai disznóvécék esetében. Ez a „vécétalálmány” napjainkban – különösen az európai kultúrában – meglehetősen gyomorforgató, noha az ókori Kínában igencsak trendinek számított, majd Vietnámban és Indiában is elterjedt.

A disznóvécé lényegében úgy működött, hogy a disznóól fölé helyeztek egy lyukas ülőkét, arra a dolgát végző ráült, majd az ürülék egy csúszdán lejutott az ólba a vályúhoz, ahonnét a disznók aztán a fekáliát felették. Korábbi írásos emlékek szerint, a disznók nagy élvezettel ették az emberi ürüléket. Kínában a „ce” karakter – amely a mai vécé szóban is szerepel – legalább kétezer éve létezik, és az ókori Kínában ez a karakter disznóólat jelentett.

A disznóvécé sikerességét jól mutatja, hogy ilyetén módszert Koreában, Vietnámban, Nepálban, Dél-Indiában is alkalmaztak, alkalmasint kényelmessége és praktikussága miatt. A disznóknak adott volt a takarmány, a sertésürüléket pedig a parasztok felhasználták a szántóföldek trágyázására. Majd amikor sor került rá, a disznókat levágták és megették.

Alapvetően az emberi ürülék ilyenfajta felhasználása és eltávolítása csökkentette a betegségek terjedését, hiszen a bélsarat gyorsan felették a disznók, így a legyek nem találkozhattak azzal. Csakhogy a fekáliafogyasztás káros volt a sertések egészségére, és a disznóvágás után, a hús nem megfelelő hőkezelése következtében az emberek közvetetten saját magukat fertőzték meg. Ennek köszönhetőn aztán a disznóvécék kora leáldozott.