A kis lépések, reformok időszaka lejárt. Ezt mind elmulasztottuk az elmúlt években (talán évtizedben). Cikkek, hozzászólások, vélemények gyakorló méhészektől, interjúk, nyilatkozatok, beszédek akár az OMME-elnök, akár a vezetőség részéről egyértelműen aláhúzza: a válság immár tény. Nemcsak a mézár miatt, ami csak felszínre hozta a megoldatlan gondokat, napnál világosabbá tette, hogy túltermelés van, nemcsak az országban, hanem a világpiacon is. Ráadásul mindez nem elég, óriási potenciállal bíró országok készülnek belépni a nemzetközi mézkereskedelembe, ami konzerválja a mostani világpiaci helyzetet.
Ezért az árra koncentrálni csak tüneti kezelést jelentene, a piacot nem tudjuk befolyásolni, pláne nem manipulálni, azt nálunk sokkal nagyobb méztermelő országoknak sem sikerült.
A bevezetőben említett cikk nagyon jól levezette, és összefoglalta (nyilván nem teljes listában) milyen következményekkel járhat a küszöbön álló ágazati korrekció. A nagy kérdés, hogy ez most spontán, gátszakadásszerűen fog ránk omlani, vagy megpróbáljuk valamilyen mederben tartani. És ha már fogyókúrára kényszerül az ágazat, akkor úgy kellene megszabadulni a fölöslegtől, hogy az a maradék egészre nézve előnyös legyen: vagyis egyfajta modernebb, egységesebb, főleg hatékonyabb, piac- (nem felvásárló) orientált, diverzifikált ágazat legyen.
A minisztérium számára is véget ért az elegáns, taccsvonalon kívüli szemlélődés. Nem vagyok híve semmiféle intézményes állami támogatásnak, de most létre kell hozni egy válság/krízis pénzalapot, amellyel finanszírozni lehet a legszükségesebbeket. Ha a reformokat és modernizálást nem támogatták, akkor most annak elmulasztásáért ezt kell, mert más ezt nem tudja felvállalni.
Ez óriási veszélyt jelent a megmaradó, jól menedzselt méhészetekre nézve is. Bross Péter egyik nyilatkozata szerint, átlagban minden kaptár röpkörzetében akár másik hatszáz(!) is lehetséges. Ez még nyilvánvalóbb, megdöbbentőbb szám, mint a 12 méhcsaládos méhsűrűség emlegetése. Minden méhész tudja, hogy a méhek igen hatékonyak a rablási lehetőség felkutatásában.
Az önkéntes bejelentésekre nem lehet hagyatkozni, ezért a méhegészségügyi ellenőrző hálózatot lényegesen fel kell duzzasztani. Minden méhészetet legalább kétszer kellene megnézni (plusz a bejelentéseket kivizsgálni) egy szezonban, hogy valami helyzetképünk legyen a valós állapotokról.
Ekkor még mindig fennáll a kérdés, hogy mi legyen a felhagyott méhészetekkel (ami attól még valaki tulajdona, ha felhagyott is, főleg, ha magánterületen van). Ezeket szervezett árverezésekre lehetne bocsátani, vagy ha az nem vezet eredményre, meg kell semmisíteni. Ezért a méhészeket legalább bizonyos mértékig (60-70-80%?) kártéríteni kellene, hasonlóan a madárvírussal, vagy sertéspestissel érintett állattartókhoz, különben nem fognak közreműködni.
Ugyancsak fontos kérdés, hogy most a kereteket/lépeket, vagy a kaptárakat is meg kell-e semmisíteni? (A méhek leölése egymagában nem elégséges.) A viasz elégetése nyilván pazarlás, de ezt is ráfordítás és haszon szempontjából kell nézni. Ugyancsak szempont a viasz árának alakulása a hirtelen megnövekedő viaszkínálat miatt (már így is közel felére zuhant a 2016-os szinthez képest).
Az árverés nyilván nem eredményez egymagában kaptárszámcsökkenést, ami pedig nagyon kívánatos lenne. Itt lenne szerepe a felvásárlásnak. Ezt össze kellene kötni a Buczkó Endre (és mások) által is szorgalmazott kaptáregységesítéssel, ami a modernizálódásnak egyik gátja (Méhészet 2019/8, 8. o.). Itt a tél, meg lehetne vitatni milyen kaptártípust akar a magyar méhésztársadalom ezután (s ez egy külön téma – és kényes).
Ez nem kis plusz ráfordítással jár az érintettek részéről, amiért az említett alapból szintén kompenzáció járna. Ugyancsak ki lehetne terjeszteni a kompenzációs rendszert azokra, akik csupán csökkenteni szeretnék az állományukat, ami az egész ágazat egyik sarkalatos kérdése. Ehhez persze megfelelő biztosítékok kellenének, hogy az illető ne tudja visszaállítani az eredeti szintet a következő szezonban.
Ha ily módon, vagy valami más megoldással redukálni lehetne az országos családszámot, akkor ismét elő lehetne venni a beporzás és kompenzálásának kérdését. Egy csökkentett állománynál a mezőgazdák is valószínű fogékonyabbak lesznek a kérdés iránt, mert országos szinten meglesz a szükséges átlag, de helyi szűk keresztmetszetek kialakulhatnak.
A fenti lista közel sem teljes, de ennyi is mutatja, nem kis feladatról van szó, s nem kis költségráfordítással, aminek a haszna legfeljebb csak hosszútávon lesz érzékelhető. Mindezt egy, maximum két szezon alatt végre kellene hajtani. Tehát itt nem egy soha véget nem érő támogatásról lenne szó, hanem egy szükséges korrekció egyszeri finanszírozásáról.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért a minisztériumnak kell a zsebbe nyúlni és fedezni mindezt, amikor a méhészek maguk kreálták maguknak ezt a túltermelési válságot? Közvetlenül valóban nem, de a minisztériumnak (főleg most, hogy a vidékfejlesztés is hozzá tartozik), komoly felelőssége van abban, hogy ölbe tett kézzel nézte, hogy egy ilyen eltorzult ágazat fejlődjön ki egy elhibázott vidékfejlesztési politika következtében. Akkor ez az ún. „kényszerméhészkedés” jó volt feszültség-levezetőnek, de a politikai halogatás most sokkal erősebben visszaüt.
Ez alapján aztán ki lehetett volna dolgozni (dolgoztatni) egy stratégiát, hogy ne fulladjunk bele a saját mézünkbe. Réges-régen meg kellett volna hirdetni (és finanszírozni) egy modernizálást és diverzifikálást, mert a méhészet nem csak méztermelésből áll.
Nem hiszek abban, hogy a hazai mézfogyasztással meg lehet oldani a méhészek gondját. Erre nem lehet egyetlen nemzetközi példát sem találni. Ha így lenne, akkor a mézimportáló országokban jól kellene menjen a méhészeknek. Ez közel sincs így. Az USA méhészei csak negyedét termelik meg a szükségletnek és mégis válságban vannak. (Kivéve Kaliforniát és Hawaai-t, mert ott nem csak mézet termelnek.) Ez csak akkor működne, ha a mézimport előtt lezárnák a határokat. Ez azonban nem járható, ezért ma (dr. Kovács Dezső szavaival) azt sem tudni, hogy ki, honnan, mennyi és milyen mézet hoz be az országba. Egyben biztosak lehetnek a méhészek, hogy azért, mert gyakorlatilag időnként áll a hordós mézfelvásárlás, nem azt jelenti, hogy a nyugat-európai méztöltősorok üresen porosodnak.
(A szerző megjegyzése: Az így redukálódó ágazat nem lesz automatikusan modern és hatékony. Amíg ez lezajlik, át kell gondolni a méhészkedés működésének kereteit, kötelező tanfolyam, továbbképzés, engedélyezés mikéntjét. Korszerűsíteni kell a méhészeti törvényt, szigorúan szabályozni a lakott területeken zajló nagybani méhészkedést. Az így megváltozott ágazat változásokat követel az egyesületben és annak vezetésében is, véget kell vetni a széthúzásnak és a folytonos személyes ellentéteknek.)
Csincsa Tibor,
Ontario, Kanada
