A virágok elsődleges rovarvonzását a megporzó rovarok (pollinátorok) táplálékforrásai, a pollen és a nektár biztosítják. A nektár általános szerepe az, hogy vonzza a megporzó rovarokat. Idegentermékenyülő növényfajoknál a hiányában a megporzás sokszor elmarad.
Méhészeti szempontból fontos a nektár mennyisége, cukorkoncentrációja és összetétele is. Ám a rovarvonzás mértékét az utóbbi két tényező jobban befolyásolja, mint a kiválasztott (szekretált) nektármennyiség. A nektár szárazanyagtartalmának hozzávetőlegesen 90%-át cukrok teszik ki, melyek közül a glükóz, a fruktóz és a szacharóz a leggyakoribbak. Cukorkoncentrációja tág határok (3-75%) között változhat. A nektártermelést a virágfejlődésre ható belső tényezők mellett számos külső környezeti faktor is befolyásolja, melyek közül kiemelendő a levegő hőmérséklete és páratartalma. A nektártermelés vizsgálatakor ez utóbbi paramétereket mindig megmérjük és rögzítjük. A mézelő méhek nem érzik édesnek a nektárt, ha a szacharóz koncentrációja nem éri el a 4%-ot, vagy a glükóz és a fruktóz együttes mennyisége kevesebb, mint 8-9%. A nektár mennyiségének és százalékos cukortartalmának ismeretében, a cukorértéket kiszámítva meg tudjuk határozni a növényfajok mézelési értékét (1. kép).
A nektárszekréció (nektárkiválasztás) a virágzási stádium, valamint a virág fejlettségi állapota szerint is változik, amely összefüggésben áll a növényfaj megporzásbiológiai stratégiájával. Saját megfigyeléseink alapján a birs virágai elővirágzásban töményebb nektárt termeltek, mint fővirágzásban. Utóvirágzásban a pollenszóró virágok általában több és hígabb, míg az összes pollenjüket kihullatott (szeneszcens) virágok kevesebb és koncentráltabb nektárral jellemezhetők. Fiatal virágai általában kevesebb és hígabb nektárt termeltek, mint a pollenszórók. A birs rovarvonzása tehát elővirágzásban volt a legnagyobb és pollenkiszóró virágai a legvonzóbbak a pollinátorok számára (1. ábra).
A nektárt a virágban található úgynevezett florális nektármirigy (nektárium) választja ki, ami közvetlenül kapcsolatban áll a pollinációval (megporzással).
A nektáriumot három szövettípus, az epidermisz, a glanduláris szövet és a nektárium parenchima építi fel (2. kép). A nektár kiválasztása az epidermisz szekréciós csatornáin, szemölcsein, trichómáin vagy speciális sztómáin keresztül történhet. A glanduláris szövet a nektártermelő mirigyszövet, míg a parenchima egy alapszövet és a nektárcukrok raktározásában játszik szerepet. A nektár a szacharózban gazdag háncsnedvből származik, amelyet a virág szállítószövetei juttatnak a nektármirigybe.
A termelt nektár mennyiségét és cukorkoncentrációját befolyásolja, hogy a mirigyben szállítószövet-elemek is találhatók-e. A saját háncsszövettel, ún. vezetőszövettel, rendelkező nektárium cukorban gazdagabb nektárt választhat ki, így vonzóbb lehet a megporzók számára. Jó példa erre a fehér akác (3. kép). Emellett egyéb szövettani tulajdonságok, pl. illóolajsejtek jelenléte is befolyásolja a virág rovarvonzását. A nektárium mérete és vastagsága kapcsolatban áll a termelt nektár mennyiségével és cukortartalmával. A nagyobb méretű miriggyel rendelkező növények általában több, míg a vastagabb nektáriummal rendelkezők nagyobb cukortartalmú nektárt választanak ki. A nektárium méretének meghatározásával tehát előre lehet jelezni a nektártermelést, annak cukortartalmát, illetve a rovarvonzást és a mezőgazdasági értéket is.
Mivel a nektármirigy szövettani tulajdonságai kevésbé változékonyak, mint a nektártermelés – t.i. nem hat rájuk annyi környezeti tényező – megfigyelésükkel teljesebb képet kaphatunk a növényfajok mézeléséről.
Az ivarlevelek működését és a nektárszekréció napi ritmusát megvizsgálva szintén a növények virág- és megporzásbiológiai stratégiájáról kaphatunk információt. A birs virágaira például jellemző, hogy a bibe feslőbimbó állapotban már képes a pollen fogadására és a virágok ekkor már számottevő mennyiségű nektárt is kínálnak a megporzó rovarok számára. A pollenszórás stádiumában szintén nagyobb mennyiségű nektárral csalogatják a pollinátorokat. A termő a porzók előtt éretté válik, tehát a virágok idegen pollenre várnak. Ugyanakkor bibéje még a pollenszórás idején is képes a pollen fogadására (2. ábra). Ebből arra következtethetünk, hogy az áhított idegentermékenyülés elmaradása esetén a birs saját pollenjétől is termékenyülhet. A mezőgazdaság számára az egyéb haszonnövényeknek is a részben öntermékenyülő fajtái a leghasznosabbak, amelyek a genetikai sokféleséget biztosító idegentermékenyülés mellett, szükség esetén önbeporzással is képesek termést hozni. Az említett vizsgálat alkalmas annak megállapítására, hogy valamely növényfaj milyen mértékben hajlamos az ön- vagy az idegenmegporzásra.
A jelentős méhlegelő növényfajok nektártermelési és pollenszórási aktivitásának felmérésével nemcsak a növényekről jutunk több információhoz, hanem előre jelezhetjük azt is, hogy valamely fajnak mikor a legnagyobb a rovarvonzása.
dr. Déri Helga
NBGK Haszonállat Génmegőrzési Intézet
