Mielőtt döntünk, hogy beruházzunk-e a csatornás rendszerbe, gondoljuk végig az előnyeit és hátrányait az öntözésre, a növényházklímára, a növényápolási, a növényvédelmi és a fertőtlenítési munkákra nézve. Ezekhez viszonyítva mérlegeljük a beszerelés költségeit – tanácsolta Szőriné Zielins ka Alicja. Előadásában hollandiai, magyarországi és lengyelországi tapasztalatokról számolt be.
A házszerkezet tartja
A teljesen függesztett csatornarendszer három részből áll: a függesztésből, a csatornatartó kampókból és a csatornából.
A függesztő elemnél fogva szerelik föl a berendezést a növényház keresztátkötőire. Készülhet drótból vagy vékony kötélből, többféle megoldás létezik, kialakítása a ház magasságától függ.
A csatornatartó kampók szintén rendkívül változatos kivitelben készülnek. A hosszuk legalább 80 cm, de akár másfél méteresek is lehetnek. A szimmetrikus változatok tökéletesen vízszintben tartják a csatornát, ha pedig valamelyik szár rövidebb, akkor a tábla teteje lejt az egyik irányba. Mindkét megoldásnak van előnye és hátránya, erről a termesztőnek kell döntenie. A lejtős változat sokkal pontosabb kivitelezést igényel, ezért általában a vízszintest ajánlják itthon.
A kampókra szerelt tartókon fűtéscsöveket is el lehet helyezni. A korábbi holland gyakorlat szerint egy vékony fejfűtés-csövet terveztek csak a növények aktiválására. Mostanában viszont átálltak a vastagabb, akár egycolos csövekre, amelyek már a fűtésbe is besegítenek. Az eddigi tapasztalatok szerint legjobb, ha két fűtéscsövet szerelnek a csatornatartó kampókra a növények közé, és a bennük keringő víz mozgási iránya változtatható.
Másik megoldás szerint az egyik fűtéscső láncon leengedhető egészen a gyökérzónáig, amikor arra van szükség, illetve följebb rögzíthető, ha a bogyót kell növeszteni, érlelni. Általában, ha lehetséges, a kampókra szerelik fel a szén-dioxidot adagoló csöveket is, ha folyékony szén-dioxidot használnak, mert ebből a helyzetből könnyen a növények közé jut a gáz, amit a levelek azonnal fölvehetnek. Amennyiben égéstermékből nyert szén-dioxidot használnak, akkor azt nagyobb, vékonyabb anyagból készített „hurkán” adagolják, ami jobb, ha védettebb helyen van, a csatorna alatt.
Nem bonyolult alakzatok
Többféle profilú csatorna létezik, az elterjedt alaptípusokon kívül a vállalkozó kedvű cégek időnként egyébbel is előállnak. Az előadó véleménye szerint a bonyolult alakzatok nem hoznak annyi hasznot, mint amennyire megnehezítik a fertőtlenítést. A viszonylag egyszerű fertőtleníthetőség nagyon fontos, ezt érdemes szem előtt tartani a típusválasztáskor – ajánlotta.
A négy fő típus közül az AG-profilt olyan növényekhez használják, amelyek fel vannak kötve, így a közeget nem kell oldalról támasztani, mert nem mozdul el a súlypontjuk. Ilyen a paradicsom, a paprika vagy az uborka. A KG-típus két oldalról fogja a gyakran féloldalasra fejlődő növényeket, például a rózsát, a gerberát vagy a szamócát. Az LGprofilt főleg paprikához használják, nagy vízelvezető tartozik hozzá, és le lehet tenni majdnem teljesen a földre. Az MK-típus konténeres növényeknek, illetve ömlesztett közegnek való.
A paradicsomhoz leggyakrabban a 8-10 cm magas és 20-30 cm széles, úgynevezett AG-profilú csatornát használják, felfüggesztve vagy alátámasztva. Félhektárnyi növényházba körülbelül fél nap alatt lehet telepíteni a rendszert. A ház végében elhelyezett konzolok rögzítik a csatornákat úgy, hogy hosszanti kilengésük szinte egyáltalán ne legyen, és lehetőleg keresztirányban se mozogjanak.
A csatornákat egymástól általában 160 centiméterre szerelik, így a nyolc méter széles hajóban öt sor csatorna fér el, bár a legújabb irányzat a kétméteres távolság (nyolcméterenként négy sor). Ez utóbbi esetben sokkal szélesebb az út, a növények több fényt kapnak, ami előnyös a termesztés elején, amikor még alacsonyan jár a Nap. Nyáron viszont a ritkább állományban rendkívül kevés a páratartalom. Ezen úgy segítenek, hogy további drótokat szerelnek föl, és minden második növényt kissé szélesebbre tesznek, így nagyobb lesz és jobban párásít a lombfelület. Ez később megnehezítheti a munkát – fejtette ki az előadó.
A csatornák között a vegetációs fűtés ugyanúgy működik, mint a régebbi növényházakban, a csövek között 55-82 cm a távolság (60 cm-nél szélesebb sínpálya szükséges a magas, 7-8 méteres növényházakba, hogy kellően stabil legyen a kocsi a nagy magasságokban is).
A V-rendszer
Hosszú évekig az ikersoros termesztés volt általános a hidrokultúrás rendszerekben, azt fokozatosan fölváltotta a V-elrendezés, majd ebből lett a csatornás termesztés.
A V-rendszer elsősorban az ára miatt terjedt el, mivel kevesebb a közegigénye: amíg az ikersorban két, egyenként 15 cm széles táblasor szükséges, addig a V-rendszerhez egyetlen sornyi, 20 cm széles tábla kell (járulékos előny, hogy védettebb helyen van a tábla és nehezebben lépnek rá a dolgozók). Az is gazdaságosabbá teszi, hogy egy kockába két növény kerül, és nem utolsó szempont, hogy stabilan a helyén marad, nem szakadozik föl a táblára helyezett kocka, miután szimmetrikusan kétfelé vezetik róla a szárakat. A szimmetrikus elrendezésnek hála, nincs a közegnek napos és árnyékos oldala, valamint mindegyik táblából ugyanannyi tápoldatot vesznek föl a növények (az ikersoros rendszerben az egyik sor mindig többet fogyaszt, a ház tájolásától függően). Fontos előny, hogy mivel távolabb vannak egymástól a tövek, a fiatal növényekhez jobban hozzá lehet férni, és pontosabban indítható a termesztés.
A V-rendszer hátránya, hogy jobb minőségű közeget kell választani, hiszen a kisebb térfogatban is megfelelő színvonalú kell, hogy legyen tápanyag- és vízellátás. A növényeket kissé nehezebb lefektetni ebben az elrendezésben, és – igaz, hogy ebben a szakemberek sem feltétlenül értenek egyet – a V-rendszerhez nevelt palánta minősége elmarad a hagyományoshoz képest. Kockánként két palánta, egymástól 10 cm-re ugyanis nem fejlődik úgy, mintha 20-30 centiméterre szétraknák őket. Nyáron viszont lehet előny is, ha közel vannak egymáshoz a növények és jobb mikroklímát teremtenek maguk körül.
Milyen magasra?
Nincs egységes válasz arra, hogy milyen magasra szereljük a csatornákat. A 25 centimétertől a másfél méter magasságig sokféle megoldás lehetséges, növényháztól és a termesztett kultúrától, technológiától függően. Minél magasabb a növényház, annál magasabbra lehet fölemelni. 50 cm magasságtól már megmutatkozik a rendszer összes előnye – hallottuk.
A 120-150 cm-re szerelt rendszerek elég ritkák, leginkább ott van rájuk példa, ahol kétéves kultúrában, aláültetéses rendszerben termesztenek (például a bleiswijki „százkilós” kísérletben, amiről lapunk idei 18. számában írtunk).
A 80-90 centiméteres magasságot akkor alkalmazzák, amikor a csatornák alatt helyezik el a ventilátoros lég keringtető rendszert. Leggyakoribb az 50-70 cm magasra helyezett csatorna. Ez a magasság már nagyon jól kezelhető, és a növényház magasságából sem vesz el sokat, hiszen a hagyományos paradicsomtermesztésben is a talaj fölött körülbelül 40-50 cm magasan húzódnak a szárfektető drótok. Az uborka és a paprika esetében a 20-30 centiméteres magasság is alkalmazható.
Optimális, legalább 4,5 méter magas növényházakban már bármelyik választható, kisebb vápamagasság esetén azonban csak az alacsonyabb elhelyezések jöhetnek szóba. Felfüggesztésnél fontos szempont viszont, hogy a ház szerkezetének el kell bírnia a csatornarendszert, a négyzetméterenként 32 kilogramm többletterhelést. (A csatorna 2 kg, a 20 cm széles és 7,5 cm magas Grodan-tábla feltöltve 15 kg, és a növény is 15 kg). Ha ezt nem bírja el a szerkezet, akkor még mindig szóba jöhet az alátámasztásos megoldás.
A csatorna lemezvastagságától függ, hogy milyen függesztési, illetve alátámasztási rendszer szükséges. Az általánosan elterjedt, fehér műanyaggal és speciális festékréteggel bevont lemezt elég 4,5 méterenként alátámasztani vagy fölfüggeszteni. Ahol ennél ritkább fölfüggesztést terveznek, ott vastagabb anyagot kell használni.
Ha a ház nem bírja
Ha a növényház szerkezete nem bírja el a függesztett rendszert (négyzetméterenként körülbelül 32 kg 
többletterhelést), akkor a csatornákat alá lehet támasztani. A gyakorlatban ezt úgy oldják meg, hogy az oszlopok melletti sorok függesztettek, a középső három sorban pedig minden második felfüggesztést alátámasztásra cserélnek. Így minden növényház elbírja a csatornákat. Az alátámasztásos rendszerben hosszú, 40-60 centiméteres csavarok tartják alulról a csatornákat, a magasságot csavaranyákkal lehet rajtuk állítani.
Az alátámasztások mellett azért kell a felfüggesztéseket is megtartani, mert így nem kell újraszintezni a terepet minden egyes kultúracserénél. Az alátámasztásokat ugyanis ki kell venni minden alkalommal, amikor a talajtakaró fóliát cserélik, és ha megmaradnak a pontosan kiszámolt függesztések, akkor utána már ahhoz a magassághoz lehet igazítani az alátámasztást.
Fóliában is
A rendszer elvileg független a növényház típusától, ezért akár nagylégterű fóliában is megvalósítható, ha az a magasság és a teherbírás szempontjából megfelel az alapvető szempontoknak, válaszolta kérdésre az előadó. A 9,6 méter széles fóliaház-hajókban hat csatornasor fér el.
Az azonban problémaforrás, hogy amíg az üvegházakban már alig csöpög pára a vápáról, addig a fóliaházakban sokkal rosszabb a vízelvezetés a vápáknál, szinte folyik a víz az oszlopsorban elhelyezett növényekre. Ez gondot okoz a hagyományos termesztésben is, de kiküszöbölhető kondenzvíz- gyűjtők beépítésével. Tipikus, fóliás berendezésekről híres országokban, mint Francia- és Spanyolországban, sőt Norvégiában is használják a csatornás rendszereket fóliaházakban. Alapvetően ott terjedt el, ahol jó minőségű, esetleg tisztított öntözővízzel dolgoznak és a drénvizet vissza tudják forgatni.
Öntözés és klíma
Az öntözés felől nézve, a csatornás rendszer alapvető és legnagyobb előnye az, hogy a közeg víztartalma minden ponton teljesen azonos, sehol nem áll meg benne a pangó víz, és száraz foltok sincsenek. Ennek köszönhetően nagyon pontosan szabályozható az öntözés, és lényegesen csökkenthető a drén mennyisége, hiszen jóval kevesebb ráhagyással kell számolni. Lényeges szempont az is, hogy az elfolyó tápoldat tisztán összegyűjthető és visszaforgatható, esetleg más növénykultúrában használható.
A fölsorolt előnyöket viszont csak tökéletes öntözőrendszer és precíz technológia mellett tudjuk kihasználni. Mivel kevesebb közeget használunk adott területegységre, ezért jobban kell figyelni, hogy ne duguljanak el a csepegtetők.
A klímát tekintve a rendszer javára írható, hogy nagyon kiegyenlített a hőmérséklet a csatornás termesztésre berendezett növényházakban. A sorok alatt is keringő levegő sokkal jobb mikroklímát szavatol a növényállományban. A téli időszakban külön előny, hogy nincs fölösleges pára a gyökérzóna közvetlen környezetében, emiatt több tápanyagot és vizet tudnak fölvenni a növények. Mivel nem áll meg a víz az eldugult drénelvezető árkokban, ezért a ház többi részében is kisebb a páratartalom. A száraz környezet nagyon előnyös növényegészségi szempontból is, a pangó drénvíz ben ugyanis az algákon kívül különböző növénybetegségek kórokozói is kifejlődnek, többek között a botrítisznek is melegágyai az ilyen pocsolyák.
Klíma szempontjából hátrány viszont, hogy a fölemelt táblákban lévő gyökerek távolabb kerülnek a fő vegetációs fűtéstől, és előfordulhat, hogy emiatt nem lehet jól kifűteni a házat. Ennek ellensúlyozására sok helyen a csatorna alá is betesznek egy fűtőcsövet, amit a termesztés első időszakában a közeg melegen tartására használnak, később pedig a lefektetett szárak környezetét tartják vele szárazon. Gyakorlatilag így kizárható a botrítiszfertőzés – mondta az előadó.
A munkavégzést illetően előny, hogy a csatornás rendszerekben gyorsabban halad a növényápolás (kivéve, ha túl magasan vannak a csatornák), és hogy szélesebb sorokat, illetve hozzájuk igazított fűtéscsöveket alkalmazva stabilabb a művelő kocsik mozgása. Könnyít a munkaszervezésen az is, hogy levelezés után nem kell azonnal kivinni a zöldhulladékot, hanem maradhat a csatornák alatt a lomb. Elég, ha kéthavonként nekilátnak az akkorra már természetesen sokkal kisebb tömeg elszállításának. Előny az is, hogy nincs szükség drénárkokra, ezzel elmarad az aprólékos tereprendezési munka, és a termesztés alatt sem áll fenn a veszély, hogy a dolgozók rosszul lépnek és elzárják a víz útját.
Viszont a megszokottnál sok tekintetben precízebb munkaszervezés szükséges. Ahol például idő- vagy munkaerőhiány miatt elhalasztják a növények leengedését, ott akár kétszer annyi ideig is tarthat a soron következő szedés, mert kocsiról kell szedni. Többletmunka a hagyományos termesztéshez képest, hogy a csatornarendszer külön fertőtlenítést igényel – foglalta össze Szőriné Zielinska Alicja.
