A fekete kontinens bennszülött madarai a gyöngytyúkok, melyeknek hat faja ismeretes. Közülük hármat tartanak jelentősebb mennyiségben fogságban.
A sisakos rokon
A sisakos gyöngytyúkról mint házi gyöngytyúkunk őséről előző számunkban is szóltunk. Megjelenése lényegében megegyezik a mi kékesszürke gyöngytyúkunkéval. A Szaharától délre a zárt erdőségek kivételével szinte mindenhol előfordul, s a szaruval fedett csontos sisak, valamint az állon lévő kék és piros színű bőrlebeny segítségével könnyen meg lehet különböztetni a többi fajtól. Az utóbbi évek terepi megfigyelései alapján egyre többet megtudhatunk e faj vadonbéli viselkedéséről, mely sok esetben megegyezik vagy igen hasonlít a mi házi, parlagi gyöngytyúkunkéra.
Megfigyelték, hogy egy-egy csapat nemigen jár be egy két kilométernél nagyobb sugarú területet, amennyiben megfelelő táplálékbázis áll rendelkezésére. Tehát a mi házi gyöngytyúkunk is, ha megfelelő takarmányt kap, illetve tud keresni magának, akkor könnyen helyhez köthető. De azért sem kóborol el szívesen, mert a vadonban élő ősei, ha csak tehetik, mindig ugyanarra az alvófára gallyaznak fel, s ez rá is jellemző.
Általában a madarak korán reggel, először libasorban haladva mennek az itatóhelyhez, majd pedig egymás mellett haladva gondosan átfésülnek egy-egy területet. Ilyenkor magvakból, hagymákból, gyökerekből és gumókból álló táplálékukat gyűjtik össze, melyben olykor-olykor nagyobb gerinctelen s kisebb gerinces állatok is szerepelnek. A reggeli egy sorban haladás élén is, valamint a táplálékkeresés idején is az élen egy idősebb, tapasztalt kakas halad, mely a rájuk leselkedő veszélyekre lényegesen jobban figyel az alacsonyabb rangú csoporttagoknál, s általában ő riasztja is a többieket.
Vész esetén az állatok zárt csoportba rendeződnek. A csoport belsejébe a fiatalabb, gyengébb egyedek kerülnek, míg a veszélyesebb, külső részeken az életerősebb példányok mozognak. Ezt a magatartásformát a háziasított példányoknál is megfigyelhetjük, ha kellő tér áll rendelkezésükre. Ezért igen fontos, hogy madarainkat lehetőleg legalább 10-15 fős csoportokban tartsuk, hiszen ilyenkor a közösség adta biztonságérzet miatt nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak. Ezzel jobb takarmányértékesítés, így nagyobb gazdasági haszon is párosul.
A költési időszakon kívül a sisakos gyöngytyúk, mivel igen társas természetű, nagy csapatokban verődhet össze. A közelmúltban megfigyeltek egy 2000 példányból álló rajt is. Ez a társas tulajdonsága teszi házi gyöngytyúkunkat is alkalmassá arra, hogy viszonylag nagyobb tömegben is könnyen tartható, jól nevelhető legyen. A sisakos gyöngytyúk Afrika trópusi területeitől kezdve egészen a mérsékelt övig elterjedt, s a trópusokon az esős időszakban, míg a mérsékelt övben nyáron szaporodik. Annak ellenére, hogy még sok helyen gyakori, a vadászat, illetve az élőhelyvesztés miatt ma már a Szaharától északra mégsem fordul elő, s a dél-afrikai populáció is több helyen vészesen megritkult.
A kontyos, a bóbitás és a többiek
Érdemes szót ejtenünk arról is, hogy a sisakos gyöngytyúk mellett még öt faj ismeretes, melyekről szintén sokat olvashatunk akár az interneten is, s ez olykor félreértésekhez vezet a házi gyöngytyúk tartásával kapcsolatban. Mivel az öt faj közül kettőnek, a keselyűfejűnek és a bóbitásnak Európában is egyre nő a zárttéri állománya, gyakorta keverik össze a tartásukkal kapcsolatos ismereteket a házi gyöngytyúkéval.
Minden gyöngytyúkfaj legfeltűnőbb bélyege kétségkívül a gazdagon pigmentált fej, melyet vagy szarusisak, vagy pedig különleges tollak ékesítenek. Ezeknek gyakorlati haszna leginkább az agy hőmérsékletének szabályozásában van, illetve abban is, hogy a fejet védje a sérülésektől, amikor az állat a bozótban nagy sebességgel halad, menekül. A gyöngytyúkokra jellemző a gyöngyös tollazat, de két fajnál, a fehérfejűnél és a fekete gyöngytyúknál ez a pöttyözöttség nem lelhető fel. Viszont ezeknél a fajoknál a vészkiáltás kevésbé fülsiketítő. Ezek őserdei fajok, melyek ritkán verődnek össze tíznél nagyobb csapatokban, s ezt fogságban való tartásuknál figyelembe kell venni. A másik négy faj már a nyíltabb, illetve a nyílt területek lakója, így társas viselkedésük is fejlettebb, rikácsolásuk is lényegesen messzebb elhallatszik.
A kontyos és a bóbitás gyöngytyúk hangja leginkább mély kotkodácsolásra emlékeztet, mely rendkívül érdekes anatómiájukra vezethető vissza. Légcsövüknek ugyanis egy kiágazása vezet a villacsont felé, mely rezonátorként is működik. Közepes – 10-30 egyedből álló – csapatokban mozognak, s a nyitottabb erdőket, ligeteket kedvelik. Fontos tehát, hogy az ilyen állatokat ne tartsuk nagyobb tömegben, s gondoskodjunk a számukra kellő mennyiségű búvóhelyről is.
A keselyűfejű gyöngytyúk a legnagyobb és a legdíszesebb faja a gyöngytyúkoknak, melynek ismertetésére a következő írásunkban vállalkozunk.
