A magyar állattenyésztés történetének két egyeduralkodó faja, a magyar szürke szarvasmarha és a mangalicasertés egymást váltották az állatitermék-előállítás színpadán. Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát, hiszen mintegy másfél évszázaddal ezelőtt Nyugat- és Közép-Európában hosszú időn keresztül fogalomnak számított a magyar mangalica.
József nádor főherceg 1833-ban két kanból és 10 kocából álló, sumadia fajtájú törzset kapott ajándékba Milos Obrenovic szerb fejedelem topcsideri állományából. Ezek a sertések fehér, göndör szűrű egyedek voltak. A sumadia fajta egyedei kedveltebbek voltak a bakonyi sertésnél, mert több zsírt adtak, és húsuk is jobb ízű volt. József nádor az állatokat Arad vármegyében, kisjenei tenyészetében helyezte el.
Itt a helyi fajták (főleg a szalontai) és a sumadia fajta felhasználásával a magyar mangalica sertés leghíresebb tenyészkörzete alakult ki. Az ország kukoricatermesztő területein a mangalica már az 1850-es évektől kizárólagosságot élvezett. A meghizlalt állatokat kezdetben lábon hajtották a bécsi és prágai vásárokba. Ennek a jövedelmező kivitelnek az 1895-ös sertéspestis (amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta), a német piacok elzárkózása, legvégül a trianoni békekötés vetett véget.
A 20. század fordulójától kezdődően a mangalicákat is különböző keresztezésekbe fogták fekete (cornwall) és tarka (berkshire, poland china) húsjellegű világfajtákkal. Bevált végtermék került ki a mangalica és az angol, szintén „gyapjas” lincolnshire párosításból.
A hússertések térhódítása az 1960-as évekre csaknem kiirtotta a mangalicát, amelyet az állam 1973-ban védetté nyilvánított. A rendszerváltás kedvezett a fajtának, így a ’90-es évektől újra lendületesen növekszik állománya.
Az írás Dr. Zsolnay Miklósnak a Kistermelők Lapjában megjelent részletes cikke alapján készült.
