0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. július 22.

A méhészet művészete – Az ősök méhei

Ahogy kidugta az orrát az ember az utolsó jégkorszakból, máris méhészkedni kezdett, ugyanis számos szépséges sziklarajzot találhatunk a neolit- vagy „őskorból”, amely az emberiség igen korai méhészkedését, pontosabban „mézvadászatát” mutatja be.

Ezek közül a legismertebb a spanyolországi Valenciában található „Pókok barlangjában” fellelt méhes rajz, ahol hosszú kötélhágcsó tetején és alján láthatunk két „mézvadászt”.

A barlangrajzból általában csak a felső részt szokták közölni különböző helyeken, holott a képen ketten vannak.

Az alsó figura mintha tartaná a kötelet, a felső pedig egyik kezében egy edénnyel, másikkal pedig a méhek között kotorászva látható. Körülötte az alakhoz képest elnagyolt méretű méhek zsongnak. A rajz különlegessége, hogy – ha jól megfigyeljük – észrevehetjük, hogy a mézvadász kezében az edény olyan, mintha egy füstölő lenne.

Alighanem már nyolcezer-tízezer évvel ezelőtt is hasonló módon próbálták a méheket „lenyugtatni”, mint napjaink méhészei. Az ember legalább százhúszezer éve ismeri és használja a tüzet, bőven volt ideje megfigyelni, hogy milyen hatással van a tűz és a füst a különböző állatokra. A méhek, mint köztudott, a füst hatására megszívják mézgyomrukat (akár testük súlyának kétszeresével), és arra készülnek, hogy ha a lángok elérik otthonukat, akkor rajostul is ki tudjanak repülni. Teli mézgyomorral a méhek nem vagy alig-alig támadnak, ezért például a kirepült rajokra nem jellemző, hogy szúrnának. Vajon mikor jött erre rá az ember? Alighanem már a méhekkel való kapcsolatunk legelején.

Egyébként ezek a barlangrajzok nem sokkal az utolsó jégkorszak után keletkeztek, de még a legjobb és legalaposabb kutatók szerint is, mint például Eva Crane (The World History of Beekeeping and Honey Hunting, New York, 1999), amióta ember az ember, kereste és előnyben részesítette a természetben található olyan élelmeket, amelyek édesek voltak.

A legédesebb és a legtöbb energiát biztosító élelem a természetben pedig a méz, s őseink legalább annyira szerették, mint mi. Az ősi vadászatokat bemutató, valószínűsíthetően rituális célú barlangrajzok mellett tehát már a kezdetektől megtaláljuk a „mézvadászatokat”, amint nem kis kockázatot vállalva, általában köteleken mászva, vagy odúk, rések, barlangok bejáratokhoz hajolva az „ősméhészek” igyekeztek megszerezni az áhított mézet. A másik ilyen, szintén rendkívül érdekes barlangrajzon már nem csupán két szereplőt látunk, hanem egy egész kis csapatot, néhány komikus jelenettel megtűzdelve. Amikor ezt a rajzot nézem, eszembe jut az első tavaszi virágméz pörgetése, ami nálunk legalább ekkora buli, és itt is megszúrtak a méhek néhány lelkes résztvevőt, főleg engem.

Egy angol kutató, John B. Free (Bees and Mankind, London, 1982) az őskori mézvadászokhoz hasonlítja a napjainkban is hasonló módszerekkel kutató törzsi népeket, érdekes összevetéseiben be­mutatja azokat az afrikai törzseket és ausztráliai bennszülötteket, akik „mézvadászattal” foglalkoznak.

Mindkét említett kutató egyébként számos érdekes párhuzamot lát az ősi „mézvadászok” és az eredeti hagyományaikat napjainkig is őrző vadászó-gyűjtögető népek között, és azt feltételezik, hogy tízezer esztendővel ezelőtt is hasonló szokásokkal, eszközökkel, módszerekkel találkoznánk, mint a csekélyke, máig megmaradt természeti népeknél. Persze ez feltételezés, de a törzsi népek barlangrajzainak sematikussága, mitikussága valóban idézi a sok ezer évvel ezelőttieket, mint amilyen a Royal Natal Nemzeti Park misztikus elefántembere méhekkel vagy a zimbabwei mézgyűjtő rajza (kezében füstölővel), amelyen a lépekben még azt is bepontozta az alkotó, hogy van-e bennük fiasítás.

E törzsek különböző „mézvadászathoz” tartozó szokásai közül külön érdekes az a busman hagyomány, amely szerint a mézgyűjtés időszakának hónapjai a legalkalmasabbak a házasságra és a szerelemre, s talán nem véletlen, ha nekünk meg a „mézeshetek” elnevezés jut eszünkbe, hiszen nálunk éppen a tavasz és a kora nyár, a mézelés ideje volt sokáig az udvarlás (lásd még májusfaállítás) és az esküvők, majd pedig a szerelem elhálásának az ideje.

Szintén érdemes megjegyezni, hogy a törzsi mézvadászok közül többen a teljes kivágott lépet megeszik, viasszal, lárvákkal, mindennel együtt, sőt igazi különlegességnek számít a fehérjében egyébként igen gazdag fiasításos lépdarab.

Hogy nekünk ez már elképzelhetetlen, az egy dolog, de ha hetekig kellene járnunk a szavannákat, mire végre mézhez és energiához juthatnánk, lehet, hogy mi sem gondolkodnánk sokat. Tehát nem csak a méz volt érték, mint ahogy néhány helyen találtak nemcsak mézfogyasztásra utaló nyomokat, hanem ősi viaszmaradványokat is. Így a méhviasz már kezdettől fontos terméke volt a méheknek, s később még jobban felértékelődött.

Az őskori barlangrajzok azonban nem csupán dokumentációs, hanem szakrális céllal születtek, vagyis legtöbbször előre lerajzolták a vadászatot, remélve, hogy a művészet révén újra, sőt sokszor előre átélhetik a kalandot. E rajzok szakrális mivoltát emeli ki könyvében már Hilda Ransome (The Sacred Bee in Acient Times and Folklore, London, 1937) is. Ransome azt írja, hogy „a méhekkel való munka sok tekintetben ugyanolyan maradt, s a méheket soha nem írhatjuk úgy le, mint teljesen háziasított állatokat, és ennek a méhészek nagyon jól tudják az árát, ahogy mondani szokták: »a méhek soha sem csinálják ugyanazt másképpen«”.

Vagyis az elmúlt évezredek alatt sokkal inkább mi, a hozzáállásunk és a technológiánk változott, mint maguk a méhek.

Megjegyzem, a ma ismert kaptáras méhészkedés is csak néhány száz éves múltra tekint vissza, korábban kasokban és tönkökben, előtte pedig az erdőkben „méhészkedtek”, utóbbi pedig alig-alig különbözött az ősi módszerektől. Ugyanilyen érdekes barlangrajzokat lelhetünk fel a kőkorszak idejétől kezdve a legkülönbözőbb helyekről, Zimbabwétől Indiáig.

Még ennél is izgalmasabb a méhészet művészetének kezdeteinek kutatásában az, amit az úgynevezett „Termékeny Félhold” vidékén, s különösen Anatóliában találhatunk. Nem Thomas D. Seeley (The Untold Story of the Honey Bee in the Wild, Princeton U. P., 2019) az egyetlen kutató, aki azt feltételezi, hogy a ma ismert mezőgazdaság kezdeteinél azonnal megjelent a méhészet is, de az ő elmélete az első befogott méhekről a legérdekesebb. Seeley ugyanis azt feltételezi, hogy az első nagyobb települések körül számos üres, használt agyagedényt halmoztak fel, amit a kiröpült méhrajok megtaláltak és beléjük költöztek. Szerinte így kezdődhetett a méhészkedés a horizontális agyagedényekben, s a méhek életének szorosabb megfigyelése, a rajok leölése nélküli méhészet, amelynek olyan szép példáit találjuk majd később a kezdeti magas kultúrákban, a suméroknál és az ókori Egyiptomban, ahol egyébként egészen kifinomult módjait dolgozták ki a méhészetnek, sőt vándoroltak is.

Visszatérve a kezdetekre, számomra az egyik leginkább lenyűgöző feltárás az elmúlt évszázad második feléből a mai Törökország területén, Göbekli Tepe 12 000 éves romjai mellett: Çatal Hüyük volt.

Ezt a csodálatos, neolitikus épületegyüttest a Kr. e. hetedik évezredből James Mellaart tárta fel elsőként, kutatásai óta legalább tizennégy egymásra rakódott különböző réteget, korszakot különböztettek meg. A település 8800 évvel ezelőtt élhette virágkorát, és 7700-7500 évvel ezelőtt néptelenedett el, fénykorában pedig legalább ötezer lakosa lehetett. Lakói már foglalkoztak mezőgazdasággal, állattartással, gazdag építészetük, tárgyi kultúrájuk volt, szentélyeik, temetkezési helyeik, tehát szellemi-spirituális életük is. A méhészet művészete szempontjából azonban a legérdekesebbek azok a falfestmények, amelyeket a feltárásokat vezető Mellaart könyvének (Çatal Hüyük – A Neolithic Town in Anatolia McGraw Hill, New York, 1967) 41. és 42. képeként közöl, s amelyekről leírja, hogy két egymásra festett mézes lép mintázatú festmény. A mintázat különlegessége, hogy – ha figyelmesen megnézzük – a sejtekben lárvákat, rovarokat, stilizált virágokat láthatunk, s a felfedező Mellaart feltételezése szerint a festmények eredetileg a méhek életciklusának szakaszait ábrázolhatták.

Ezek az igen korai megfigyelések már magas szintű ismereteket feltételeznek az „ősméhészekről”.

Különös „méhes” sziklarajzokat találhatunk azonban a Szahara mélyén is, annak algériai részén. E rajzokat a mintegy ötszáz kilométer hosszan húzódó Taszilin-Ádzser labirintusszerű hegyvonulata rejti. A hegység anyaga homokkő, s így az erózió egészen egyedi formákat hozott itt létre.

A vándornak űrbéli táj tárul szeme elé, ami még most is gazdagabb flórában és faunában, mint a környező Szahara sivataga, ám sok ezer évvel ezelőtt ez a környék maga volt a Paradicsom. A hegységben talált sziklarajzokon dús folyamú folyókban fürdőző embereket láthatunk, számtalan mára eltűnt állatot, hatalmas csordákat, csatákat – amelyeket valamennyiünk közös ősei vívtak éppoly értelmetlenül egymással, mint a mai harcaink –, s mindenekfölött burjánzó életet. De a ragyogó élet eltűnt az évezredek őrlő malmai alatt, és forró sivatagi szél süvít a száraz sziklák halott árnyai között.

Terence McKenna azt írja könyvében (Istenek kenyere – Kutatás az igazi Tudás Fája után – Növények, szerek és az emberi evolúció története, Budapest, 2012): „A Taszilin-Ádzser sziklafestményeinek kora a késő neolitikumtól körülbelül kétezer évvel ezelőttire datálható. Az itt látható ábrázolásokon sámánok és legelésző marhacsordák sokasága tűnik fel.

A sámánok gombákkal a kezükben táncolnak és testükből gombák nőnek elő. Egyik esetben úgy tűnik, mintha élvezettel szaladnának hallucinációk geometrikus formáival körülvéve. Ezeket a képi bizonyítékokat nem lehet kétségbe vonni”.

Nem is áll szándékomban kétségbe vonni, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy számomra különösen érdekes, amit ő úgy jegyez le, hogy „méhmaszkot viselő gombasámán”, az más – még McKennánál is elszántabb – elképzelések szerint „méhszkafandert viselő űrhajósok”. Ugye, ki mibe és mit akar belelátni? Az emberi képzelet egészen csodálatos, mert éppen annyira tud leleményes és teremtő lenni, mint romboló és őrült. Amiben azonban biztosak lehetünk, azok a gombaábrázolások és a méhek emberi formában történő megjelenítése: antropomorfizálása.

E sziklarajzok legjobb kutatója egy francia fotográfus volt, Jean-Domonique Lajoux, akinek, ha elég szerencsések vagyunk, megtaláljuk gyönyörű könyvét (Marveilles Du Tassili N’Ajjer, Párizs, 1962), amelyben láthatjuk, hogy nem egy, hanem még számos „méhsámán”-ábrázolás van a sziklarajzok között!

Lajoux kiemeli, hogy hatvan kilométerrel arrébb is találtak hasonló „méhmaszkos” ábrázolást, s szerinte „a hely szelleme” vagy „valamilyen helyi mítosz képviselője” lehetett az ábra mára rejtélyes jelentése.

Nem tudhatjuk, hiszen McKenna „méhsámán” elnevezése is utólagos projekció, fogalmunk sincs ugyanis, hogy a képeken nem egy méh­istent látunk-e – vagy egy méhjelmezbe-maszkba öltözött embert, valamilyen szertartás alkalmával? De ami nagyon érdekes és közös valamennyi kőkori méh és mézvadász sziklarajznál, az az, amit az említett Eva Crane is észrevett, mégpedig, hogy ellentétben sok más rajzzal, az évezredek során ezeket a méhekhez köthető ábrákat soha sehol nem rajzolták felül. Sem Afrikában, sem Európában, sem Ázsiában. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy ezredéveken keresztül nemzedékek sora tudta, hogy a méhekkel kapcsolatos ábrázolások, információk nem írhatók felül, szentek és tabuk, sérthetetlenek és kulcsfontosságúak.

Ma, a XXI. században beláthatjuk, hogy mennyire igazuk volt az őskorban élt embereknek. Ha a méhek és a róluk való tudás és gondoskodás kivész, akkor az egész emberiségnek vége, ugyanis ezek a méhek felelősek a virágok beporzásának legalább kétharmadáért, így ha nincsenek méhek, nincs beporzás, nincs termés sem.

Méhek nélkül az emberiség előbb éhezni fog, utána pedig kipusztul majd.

Ezért érthetetlenül nagy tévedés és gyilkos hiba olyan vegyszereket, technológiákat használni a mezőgazdaságban, amelyek a méhek és a beporzók tömeges kihalásáért tehetők felelőssé. Ezt azonnal abba kell hagyni. Már az ősemberek is tudták, hogy a méhekről való tudás szent és kulcsfontosságú a fennmaradásunkhoz. A mezőgazdaságot éppen úgy, mint falvainkat és városainkat, méhbaráttá kell tenni! A „madárbarát” kertek mintájára „méhbarát” kerteket kell teremtenünk a hazában. Jó lenne, ha ez országos mozgalommá válna.

Az őskori ember mérhetetlenül közelebb élt a természethez, nem idegenedett el tőle, ám akárcsak ránk, úgy rá is hatással volt az éghajlatváltozás. Az egykor virágzó és folyókkal szabdalt Taszilin-Ádzser sziklarajzain végigkövethetjük, ahogyan évezredeken keresztül kultúrák váltották egymást, eltűnnek az úszók, eltűnnek a méhemberek, aztán a végeláthatatlan csordák helyén tevés vándorok jelentek meg, végül kiszáradt az egész vidék, elsivatagosodott a környéke, és egykori lakói elhagyták, rajzaikat senki sem folytatta tovább.

Ma már csak néhány tuareg törzs jár arra, a burjánzó életnek és magas kultúrának csak a sziklarajzok szűkszavú tanúi.

E varázslatos vidéktől nem messze azonban az emberiség történetében hamarosan ismét felvirágzott a méhészkedés, méghozzá a Nílus völgyében.

(Folytatása következik.)

Weiner Sennyey Tibor

költő, író, kezdő méhész,

Szentendre

Forrás: Méhészet